– Sz. K.: Én nagyon szerettem a rajzfilmeket gyermekkoromban, azért mentem művészeti iskolába, hogyha nagy leszek, rajzfilmes legyek. Tisztességesen rajzolok, közel sem olyan jól, mint Matyi, de elvégeztem az egyetemet. Így utólag rájöttem, jobb lett volna irodalmat tanulni, mert a rajzfilmkészítésben és később a filmtervekben, jobban érdekelt a történetmesélés, mint a vizuális rész. A képregényt papírmozinak is nevezik, egy olcsó, megengedhető variáns a filmgyártásra, és ugyanazokkal az elemekkel operál: képpel és történettel. Amikor találkoztunk Matyival, akkor animációs filmekben gondolkoztam, neki meg nagyon jó rajzai voltak a mappájában. Mindketten felvillanyozódtunk az ötlettől, hogy együtt dolgozzunk, hogy a kettőnk munkájából egy jó dolgot lehetne összehozni.

– És miért éppen a sci-fi, hiszen a képregényeken belül is rengeteg műfaj, irányzat, stílus van? Melyek voltak a Fantomatika születésének és rövid életének körülményei, érzékelitek-e még az igényt az erdélyi képregényre? Mi az oka, hogy a gyerekkorunkhoz képest ennyire visszaesett nálunk a népszerűsége?

– Sz. K.: Hihetetlenül sokfajta képregény van,

– S. M.: A nyomtatott média is vesztett olvasottságából, ezen belül is rétegműfaj a képregény. Ennek ellenére szükség lenne rá, mert sokoldalú művészeti forma, amellyel rengeteg mindent el lehet mondani, vizuálisan pedig ugyanolyan szép alkotásokat juttat el kevés pénzért az olvasókhoz, mint a galériákban található nagyon drága magasművészet.

Allűrök a fogason

– Hogyan menedzselitek a határidőket, az adminisztrációs teendőket? Munkáitokon látszik, nem a könnyebbik végén fogjátok meg a témákat, aprólékos kimunkáltság, részletekben rejlő utalások jellemzik a képeket, megdolgoztatva magatok mellett a nézőt/olvasót is. Milyen út vezet az ötlettől a kézzelfogható eredményig?

– Sz. K.: Amikor saját kezünkbe vettük a menedzselést, az bizony nehéz volt, ki kellett bújni a műteremből, a magányos alkotást félre kellett tenni. A határidő a legjobb múzsa, azóta van határidőnaplónk, amióta képregényezünk, és az időérzékünk is azóta fejlődött ki. Az adminisztrációt én végzem, és az a legellenszenvesebb része a munkának. Emellett a Hősember korlátokat állít, csak bizonyos hosszúságú történet és rajz fér el egy oldalon, nem lehet elkalandozni, elengedni a gyeplőt.

– S. M.: A képregénynél letisztult rajzstílust alkalmazok, hogy érthető legyen a történet. A festményeimnél viszont szeretek elveszni a részletekben, egy-egy munkámon olykor több hónapig is dolgozok. Nem volt türelmünk megszámolni, hogy a Kontempláció az egocentrizmusról című rajzomon hány portré szerepel. A világban eluralkodott egoizmus jelenségét próbáltam megcáfolni azzal, hogy az egyént sok hasonlóan fontos egyén közé helyeztem, és kiderült, hogyha elég távolról nézzük, akkor az egész embertömeg csak egy szürke folt.

– Sz. K.: A képregény kiváló átmenet a képek által dominált gyermekkönyvek és a komolyabb irodalom közt.

– Milyen visszajelzéseket kaptok?

– Sz. K.: Őszintén? Fogalmunk sincs, pedig nagyon szeretnénk tudni, hogy mit gondolnak a Hősemberről az olvasók. Megkérem szépen, írjanak a hosemberkepregeny@gmail.com emailcímre bármilyen véleményük van, akár jó, akár rossz, nagy szükségünk van útmutatásra.

– Milyen hatással volt rátok a karanténhelyzet? Mátyás tavalyi virtuális tárlata milyen fogadtatásban részesült?

– S. M.: A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jópár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta a bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán.