„Többet nyertem, mint veszítettem” – Interjú Vajda Szidónia nemzetközi sakkmesterrel

– Most a Netflix-filmsorozat, a magyarra Vezércselnek fordított Queen's Gambit mintha újra divatba hozta volna a sakkot, bár az én véleményem szerint mindig is divatban volt, csak néhányan nem tudtak róla, mint annyi minden másról sem. Mi a véleménye erről?

– Bevallom, még nem láttam ezt a sorozatot. Szabadidőmben, ha tehetem, akkor inkább kikapcsolódom, ha lehet így mondani.

Szóval egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy azonnal megnézzem a Vezércselt, de előbb-utóbb alkalmam lesz erre is.

– Ha lehet kissé furcsán fogalmazni, a koronavírus „használt” a sportágnak? Hiszen az online sakk évek óta működik, illetve az emberek hosszabb időkre az otthonukba kényszerültek, így előkerülhetett a sakktábla...

– Amatőr szinten valóban használt, hiszen sokkal több lett az ingyen hozzáférhető oktatóanyag, a rövidebb, élvezetesebb versenyek, főleg az izgalmas élő kommentálásokkal. Azonban ez az állapot a szervezőknek és a részvevőknek kész katasztrófa úgy, ahogy van.

Szinten tartásnak jó, de ugye eddig is az volt a baj a fiatalokkal, hogy túl sokat ülnek a gép előtt. A sakkversenyek egyik nagy előnye az utazás, illetve az ismerkedés.

– A kilencvenes évek elején Székelyudvarhelyen nem kellett tévéfilm vagy karantén ahhoz, hogy egy Bethlen-lakótelepi lakásból útjukra induljanak a Vajda testvérek, Albert, Szidónia és Levente. De mi volt számukra konkrétan az indíttatás?

– Édesapám, Vajda Albert nagyon szeretett sakkozni, versenyekre is járt, tőle jött az ötlet és a sakk szeretete is. Sikereink országos szinten is nagyon hamar jöttek, ez tény, nekem az első versenyemen rögtön sikerült döntőbe jutnom, Levente öcsém pedig mindössze tízévesen lett országos bajnok. Utána már lényegében sodródtunk az árral, abban az időben, gyerekekként számunkra egyik verseny jött a másik után – ez azonban nekünk az állandó készülést, edzést is jelentette. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy mindent egy lapra tettünk fel, egy idő után magántanulók lettünk.

Több mint harminc éve aktív sakkozó • Fotó: Vajda Szidónia magánarchívuma

– Akkoriban egyfajta sakkfellegvárnak számított Székelyudvarhely, elsősorban a néhai Hosszú Attila vállalkozónak köszönhetően, hiszen a sportcsarnokban világbajnoki fordulót is tartottak 1994-ben. Önök is részesei voltak ennek, kis túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy nem jelent meg úgy az Udvarhelyi Híradó, hogy a három testvér közül legalább egyiknek a sikere ne legyen benne.

– Igen, valóban nagyon sokat köszönhetünk Hosszú Attilának, aki évekig támogatott minket és a sakkot.

– Gyermekkorában a szülein és a testvérein kívül kik ösztönözték még? Kitől, kiktől tanulta a legtöbbet?

– Nekem Nisipeanu Dieter volt a fő mesterem, ha lehet ezt mondani. Nagyon sok versenyt játszottunk együtt ifiként, közös edzőtáborokban, csapatokban. Szerintem az ő sakkba vetett hite és alázata csodálatra méltó.

– Ahogy visszanéz az eddigi karrierjére, mennyire van megelégedve?

– A körülményeimhez képest tökéletesen meg vagyok elégedve.

Nem az a típusú sakkozó vagyok, aki egész nap másról sem tud beszélni, csak a sakkról, mert nagyon fontos számomra a család és a baráti társaságom is. A sport is egyre inkább előtérbe kerül, és egyre inkább azon gondolkodom, hogy más irányba is nyitok. Ettől függetlenül ha elvállalok egy versenyt vagy egy feladatot, akkor mindent megteszek, hogy kihozzam magamból a maximumot.

– Magyarországra kerülése után mennyire ívelt felfelé a karrierje? Ön szerint mikor jön el egy sakkozó karrierjében a csúcs, egyáltalán van ilyen?

– Attól függ, hogy mit nevezünk csúcsnak. Egyrészt nem úgy van, mint a többi sportágban, a sakkban nincs időkorlát, és a tudás idővel csak gyarapszik. Én sosem éreztem magam a csúcson, mivel elég korán odakerültem az élre, lényegében mindig csak teljesíteni kellett az elvárást, ami idegileg nagyon felőrli az embert.

Az tény, hogy kemény munka volt mögötte, és inkább melankóliával fogadtam, hogy jó, akkor ez is megvan. A húszévesek világbajnokságán bronzérmet szereztem, de az edzőm egész nap kiabált velem, hogy miért nem nyertem meg a nyert állást. Tisztán emlékszem arra, hogy sírva mentem az utcán. Most már inkább elmondhatom, hogy élvezettel játszom, nyilván azért, mert a család az első, és amikor jön az eredmény, akkor az csak hab a tortán.

– Sok mindenről le kellett mondani a sikerek, a karrier miatt?

– Ezen nem szoktam gondolkodni. Valószínűleg többet nyertem, mint vesztettem vele. És még egyáltalán nem érzem magam olyan öregnek, még vannak terveim.

– A magyar női sakkválogatott oszlopos, meghatározó tagja volt, és most is az legalább két évtized óta. Ez mennyire tölti el büszkeséggel?

– Semennyire. Én úgy érzem, viharban ülünk egy csónakban, és próbálok a csónakban maradni. Nem egy életbiztosítás ez a szakma.

– Idén fájdalmas veszteség érte, június elsején hosszú betegség után elhunyt a férje, Lázár András festőművész, sakkozó, aki egy nagyon sokoldalú ember volt, például elnökségi tagként is dolgozott a Magyar Sakkszövetségnél...

– Ez még elég friss élmény, próbáljuk a gyerekekkel feldolgozni és menni tovább. Nagyon nehéz még erről beszélni, a többéves betegség miatti idegeskedésben is elfáradtam.

– Mostanában nagyon sokat szalad, a Facebook-oldalán rengeteg fotó van erről. Ez a hobbi honnan indult?

–  Ez is elég hosszú történet, körülbelül két éve kezdődött. Volt rajtam húsz kiló súlyfelesleg, és a sakk miatt egész életemben derékfájással is kínlódtam. Szerintem sokan ismerik azt az érzést, hogy majd holnap elkezdem a diétát, a sportot – sokáig így voltam vele én is. De aztán egy nap tényleg megtörtént az átkattanás, és elkezdtem szaladni. Előtte is mozogtam, jógáztam, zumbáztam, edzőterembe jártam, de egyik sem fogott meg igazán. De két kicsi gyermek mellett az ember egész nap eszik, mert ha éjjel csak három órát alszol, a legkönnyebben a kajából lehet energiát nyerni. Egyrészt azért is döntöttem a futás mellett, mert ingyen van! (nevet)

Másrészt tényleg nehéz és küzdelmes: miután majd belehalok reggel a futásba, sokkal jobban átgondolok minden szelet tortát. Aztán persze beszippantott. Jövőre szeretném lefutni a maratont, és mondhatom, hogy a fél életem erről szól. Most már nem azért futok, hogy fogyjak, hanem azért fogyok, hogy futhassak. Az állandó bemelegítés, nyújtás, a jegelések – ez is olyan, mint a sakk, mert ha nem vagy tökéletesen rendben, akkor egyetlen kilométert se tudsz futni. Most már túl vagyok egy félmaratonon, és bár eredetileg az volt a cél, hogy 42 évesen lefussam a maratont, ma már nem vagyok annyira biztos benne, hogy menni fog, mert addig sosem lépek tovább, amíg bármilyen kis sérülésem is van.

– Egy korábbi interjújában említette, hogy versenyzőnek volt nevelve, nem edzőnek – sajnos az utóbbi két évben rákényszerült erre is. Milyen most edzősködni?

– Szórakoztatónak találom, de nem szeretnék profi edző lenni. Mint abban az interjúban is elmondtam, szívesebben foglalkozom lelkes sakkszeretőkkel. A gyerekekkel, fiatalokkal úgy lehet jól készülni, ha van egy kinézett verseny, ami célként lebeg előttük. Átvesszük a megnyitásokat, játszmákat elemzünk, gyengeségeket keresünk. Sajnos most a versenyek hiányoznak. Felnőttkorban az emberek tudatosabbak. Nagyon sok olyan tanítványom volt, akit elindítottam egy úton, megmutattam neki az online lehetőségeket, elmondtam, mit érdemes csinálni és hogyan.

– Manapság mennyire népszerű a sakk Magyarországon? Nemrég egy Hello Sakk kezdeményezés is elindult.

– Magyarországon elég népszerű, például a gyerekeim iskolájában is oktatott tantárgy a sakk. Kultúra szintjén erősen jelen van, és ez nagyon jó dolog. A Hello Sakk nyilvánvalóan a sakkesemények hiányát igyekszik pótolni, azt is mondhatom, hogy tulajdonképpen a mostani helyzet, a kényszer szülte. De nagyon jó ötletnek tartom.

– Budapest 2024-ben sakkolimpiát rendez – mit fog jelenteni ez a sportágnak? Hát személyesen önnek?

– Erre így nem tudok még válaszolni, fogalmam sincs, egyelőre örülök, ha a jövő hetemet meg tudom tervezni. De tavaly is készültünk az olimpiára! (nevet)