Bajkó Barna. Gazdag játékosi tapasztalattal érkezett az edzői szerepkörbe
Fotó: Veres Nándor
Idén nyáron befejezte játékosi pályafutását Bajkó Barna, az FK Csíkszereda labdarúgó-együttesének csapatkapitánya. A gazdag játékosi karriert maga mögött tudó 36 éves futballista edzőként fogja segíteni a székelyföldi klubot, az U17-es együttes vezetőedzője lesz.
2020. július 26., 15:352020. július 26., 15:35
2020. július 26., 15:362020. július 26., 15:36
Bajkó Barna Csíkszereda emblematikus játékosa, Ilyés Róbert után ő lehetett volna a második csíki labdarúgó, aki szép karriert futhatott volna be a román élvonalban.
Nem volt szerencséje, karrierje egyik legfontosabb pillanatában, amikor Ioan Ovidiu Sabău az akkor első osztályban szereplő Besztercei Gloria csapatába próbálta beépíteni, a külföldi edzőtáborban nagyon súlyos lábtörést szenvedett.
Fotó: Veres Nándor
Pályafutása során négy műtéten esett át, de Bajkóban óriási akaraterő volt, mindig felépült, és utána még sok-sok meccset játszott, emlékezetes gólokat lőtt. Érdekesség, hogy csak erdélyi csapatokban játszott: Csíkszereda, Székelyudvarhely, Szováta, Beszterce, Brassó, Szecseleváros, Déva és Sepsiszentgyörgy.
– Elérkezett az a pillanat, amikor váltani kellett. Hogyan összegezné játékosi pályafutását?
– Egy szép utazás, akár egy szép álom, aminek egyszer véget kell érnie. Rengeteg szép emlék, kellemes és kellemetlen történések, de mindig csak a szépre és a jóra emlékezünk, mert ezek voltak többségben. Számos embert ismerhettem meg a labdarúgáson keresztül, jó szakembereket, jó karaktereket, egy része román ember volt, de a kapcsolatok ma is élnek. Rengeteg gratulációt kaptam azóta, amióta nyilvánossá vált a visszavonulásom, és úgy érzem, ez tükrözi, hogy ki voltam ebben az utazásban, milyen csapattárs, milyen ember tudtam lenni számukra. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, hiszen
Fotó: Veres Nándor
– Hogyan kezdődött? Már az elején csatár szeretett volna lenni?
– Az 1980-as évek végén, illetve az 1990-es évek elején szűkebbek voltak a lehetőségek, a gyerekek választhattak a jégkorong, a labdarúgás, a sí és pár küzdősport közül. Akkortájt szinte minden fiatal focizott a tömbház előtt, a testvéreim, a szomszédok mindig hívtak, és én beálltam közéjük játszani. És ez nagyon megfogott. Szüleim és a testvéreim biztattak, így jutottam el hétéves koromban, 1991-ben a Csíkszeredai ISK-hoz, Major Ágoston edző kezei alá, ott voltak az első szervezett edzések.
Volt olyan időszak, amikor ott játszottam, ahol a csapatnak hiányosságai voltak, egy időben például belső védőt vagy szélsőt is.
– Érdekesség, hogy csak erdélyi csapatokban játszott...
– Volt lehetőségem, egy adott pillanatban szinte biztos volt, hogy Pápán folytatom, de voltam Ausztriában is próbajátékon. A Magyarországra való átigazolásom szinte össze is jött, de átigazolás előtt egy nappal sajnos súlyosan lesérültem.
Fotó: Veres Nándor
– Belekóstolt az edzői pályafutásba. Melyek az eddigi tapasztalatok?
– Nem most kezdtem az edzői pályafutást, hiszen amikor hazajöttem, Szondy Zoltánnak, az FK Csíkszereda elnökének kérésére már Albu László mellett dolgoztam. Aztán külön csoportom lett, de én nagyon megszerettem ezt a pályát. Rengeteget lehet tanulni a gyerekektől.
Az edzői karrierben sok minden számít, egyáltalán nem hanyagolható el a pedagógiai érzék és az, hogy az edző példakép legyen a gyermek számára.
Fotó: Veres Nándor
– A székely labdarúgó-válogatott vezetősége már az elejétől ragaszkodott ahhoz, hogy Bajkó ott legyen a keretben. Meghatározó játékosa volt a székely válogatottnak.
– Nagy élmény volt minden egyes pillanat, amelyet a székely válogatottnál töltöttem, szuper emberekkel voltunk körülvéve. Gondolok a vezetőjére, Wenczel Kristófra, a szövetségi kapitány Jakab Zoltánra vagy Szabó Áronra, aki a szíve-lelke ennek a történetnek. Jó kapcsolatok alakultak ki a játékosok között, ez egy olyan történet, egy olyan foci, amely az identitásunkról szól. Szép emlék marad a londoni vb vagy az észak-ciprusi Eb, ez utóbbi azért is, mert én lettem a torna gólkirálya. Remélem, a továbbiakban is valamilyen formában részese leszek ennek a válogatottnak.
– Játékosi pályafutása mellet ígéretes játékvezetői karrier előtt állt. Miért szakadt meg a bírói pálya?
– Egy adott pillanatban választanom kellett. Játszottam a felnőtt csapatban, edző voltam a gyereknél, és kezdtek bíróként harmadik ligás meccsekre delegálni. Éreztem, hogy sok, a három egyszerre nem folytatható, és választanom kellett. Maradtam játékosnak és edzőnek.
Fotó: Veres Nándor
– Minden idők egyik legjobb pillanatát éli a székelyföldi foci. Felnőtt szinten a Sepsi OSK az élvonalban, az FK Csíkszereda a másodosztályban, és ott van egy kiválóan működő futballakadémia...
– Éppen a minap beszélgettünk erről Dusinszki Zoltánnal, a Székelyföldi Labdarúgó Akadémia szakmai igazgatójával. Arról, hogy rövid időn belül honnan hová jutottunk. Óriási dolog ez az akadémia és a hozzá tartozó alközpontok számára. Ezeket a központokat minden szinten, szakmailag és anyagilag is segíteni kell, hiszen vannak lehetőségek bőven, többet ki lehet hozni, csak dolgozni kell.
Fotó: Veres Nándor
– A szurkolók a sok gólért is szívükbe zárták. Szinte minden csapatban, ahol játszott, ön volt kijelölve a tizenegyesek rúgására. Mindig belőtte?
– A Sepsinél nem én voltam a tizenegyesrúgó, de a többi csapatomnál szinte mindig engem jelölt ki a szakvezetés erre a feladatra. A Dinamo elleni kupameccsen mondtam is az edzőnknek, Suciunak, hogy mindegy, hányadiknak jelöl ki, én be fogom rúgni. Így is történt. A tizenegyesrúgás egy külön műfaj, kell hozzá egyebek közt kiegyensúlyozottság, önbizalom és természetesen jó rúgótechnika. Nem hiszem, hogy valaki tizenegyesrúgónak születik. Ezt rengeteget kell gyakorolni, sokszor órákig maradtam az edzések után büntetőket rúgni. Egyetlen tizenegyes kihagyására emlékszem, a 3. Ligában, a Pașcani ellen, amikor a lövés pillanatában elcsúsztam...
Cikkünk eredeti változata a Székelyhon napilap hetente megjelenő sportkiadványában, az Erdélyi Sport legfrissebb számában látott napvilágot július 21-én.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!