Kuti Botond
„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.
2021. március 08., 17:572021. március 08., 17:57
– Ars poeticád szerint az önsanyargatás jellemez, a szó legjobb értelmében: nem a legkisebb ellenállás felé törekszel. Ugyanakkor vonzanak az ellentétek, a kettősség, a béklyók és a revelációk, ezek szimbiózisa, az általuk generált új kihívások. Hogyan tévedtél a nehezebb útra?
– Azt hiszem, nem odatévedtem, mindig a nehezebb úton jártam. Minden onnan indult, hogy édesapám révén Szovátán belecsöppentem egy sajátos művészi miliőbe. Munkássága láttán szivárgott belém, hogy ez a valami, amit piktúrának neveznek, óriási kifejezőerővel bír.
Ez a hitelesség engem is erősített, ha olykor eltántorodtam a hivatás komolyságától. Gyerekkorom óta csak akkor érzem magam valamirevalónak, ha dolgozhatok, ez a kényszeres állapot tölti ki mindennapjaimat, a maga kálváriáival, mélypontjaival, revelációival.
Ezt a műtermi huzavonát leszámítva általában békés jószágnak ismernek az emberek. Amíg nem fáj, nem művészet – mondják, s bár közhely, de az évek alatt megtanultam, hogy tényleg ebben rejlik az általam keresett katarzisélmény.
Képlékeny alku a felülettel, mert – a kezdeti tervek ellenére – az eredmény nem garantálható, és legtöbbször be is fuccsol. Ilyenkor a kép rugalmasságot, szabadságot követel az átkomponálásra, s ha akad bennem elég engedékenység meg lazaság ahhoz, hogy elfogadjam, ha a kép mást akar megmutatni, legtöbbször gyermeki rácsodálkozás, jóleső meglepődés ér. Hálás a véletlen hozadéka, csak résen kell lennem. Az elengedés épp olyan létfontosságú, akár a kezdeti elhatározás, és az egészben a legizgalmasabb az, hogy ott rejlik benne valahol a felfedhető, megmagyarázhatatlan csoda.
Ikaros - 100cm x 130cm, olaj-vászon, 2016
– Tehát az édesapád, Kuti Dénes műtermében való téblábolás predesztinálta a képzőművészeti pályád. Milyenek voltak ezek az első lépések, majd később a saját hang kialakulása? Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy tudatosan akarsz mást, másképp festeni, mint édesapád?
– A tehetség nem átörökölhető, ezért a predesztinációval csak részben értek egyet. Tulajdonképpen a bennem rejlő hajlam, fogékonyság, képesség és jókora kíváncsiság szerencsés egyvelege volt az, ami végül erre terelt. Az ideális alkotói körülmények pedig tálcán voltak felkínálva.
De visszatérnék kicsit ahhoz az időszakhoz, amikor még többet jártam négykézláb, mint két lábon. Emlékszem, hogy volt egy titokzatos szoba a ház emeleti részén, egy csendes játéktér, ahol fura illatok közt készültek apám „kutizöld” képei. Nem értettem, mi is történik, de élveztem a látványt, és, mint minden gyermek, természetesen utánozni akartam a nagy akciót. Akkoriban ezermesternek készültem, és úgy gondoltam, a fából barkácsolt hajók és repülőmodellek közé simán elfér még egy izgalmas tevékenység, amihez kell a jó kézügyesség. Áron ikertestvéremmel gyakran a rajzolásban is megmérkőztünk, övé volt a pontos, patyolat munka, enyém a hanyagabb mocskolódás.
A székelyudvarhelyi Pallóban Bocskay Vince és Sánta Csaba kezei alatt formálódhattam, majd 4+2 évig a kolozsvári egyetemen, utána egy rövid reklámgrafikai kitérőn Siklódi Zsolt irodájában, majd következhetett a mindmáig tartó útkeresés kísérletező időszaka.
Édesapámmal zsigerileg eltérő alkotói mechanizmussal rendelkezünk. Annak ellenére, hogy a legnagyobb csodálattal követtem egyéni kifejezésmódját, engem mégis egy elvontabb, gesztusokban gazdag festészeti világ kezdett érdekelni, s ez merőben más utak felé kanyarított a tanulóéveim lezárultával. Szemléletet, alázatot, elmélyülést és hivatástudatot ő ültetett belém, nem meglepő, hogy őt tartom mindmáig legnagyobb mesteremnek, mentoromnak.
Scala 1 - 150cm x 130cm, olaj-vászon, 2020
– Megbeszélitek egymás műveit, tapasztalatait, terveit?
– 2014 óta Szovátán élek, a műtermeinket gyakorlatilag néhány fal, két lépcső, egy kutya választja el, ezért a mindennapi kölcsönhatás szinte elkerülhetetlenné vált. Eltérő alkotói attitűdjeinkből persze kiütköznek az ellentétek: ő a lassú, csendes vizek türelmes hajósa, én inkább egy Turner-i állandósult nyugtalanságban, izgágaságban lüktetek.
Néha óvatoskodva, de többnyire objektív szigorral közelítünk egymás munkáihoz. Kedvező ebben a műfajban, hogy nem lehet végérvényesen elrontani a festményt, nincs menthetetlen kép. Elég egy kívülálló, tisztábban látó szem, egy új gondolat, ami frappánsan segít. Lopkodunk egymástól, miközben ajándékozunk is.
Publicum - 144cm x 93cm, olaj-vászon, 2009
– Téma helyett a technika: a „mit” helyett a „hogyan” a fontos számodra. Miként dolgozol?
– Gyakran megkérdezik tőlem, mit ábrázol a kép, mi a koncepció? lIyenkor mindig bevillan Bíró Gábor találó megjegyzése: „a festészet nem ötletparádé!”
Témaválasztásaim is ezen technikai eljárások legtágabb kihasználhatóságához igazodnak. Persze olyan is van, hogy szembejön az ötlet, majd ahhoz társítom a megfelelőnek tűnő plasztikai kifejezésmódot.
Divisus - 137cm x 150cm, olaj-vászon, 2020
A falemezeket félretéve, újabban inkább vászonra festek, ezek előkészítése, a barkácsolás, a kifeszítés és alapozás külön élvezet. A spatula, nagy ecset, rolni, smirgli meg rongy váltakozva mind eszközeim. Az olajfesték állandó főszereplője képeimnek, néha akril az alap, és mindig kéznél van egy általam kotyvasztott speciális hordozóanyag is.
Nem szoktam készre álmodott látványtervekkel ébredni. Impressziók, színhangulatok kavarognak, melyek nem hagynak békén. Az inspiratív tárház végtelen, a variációs társítások sora kimeríthetetlen. Valójában a lábaim előtt hever a potenciális festmény, elég csak kilépnem az ajtón, s már dolgozik is a virtuális képprocesszor. De fölösleges mindezt részleteznem, ha képes lennék érthetően leírni az élményt, nem vennék naponta ecsetet a kezembe.
Mama - 100cm x 140cm, olaj-vászon, 2018
– Munkamódszered találó megjelölése az „irányított véletlen”, a káoszból születő rend. Miben állnak ezek a „szerencsés balesetek”?
– A jelenség egyetemi éveim alatt kezdődött, csóró diákként, sorstársaimhoz hasonlóan, nekem sem volt pénzem anyagokra, kénytelen voltam átfesteni egy-egy meglévő melót. Keserű, de valahol mindig izgalmas volt az átfedés mozzanata, mert az egymásra rakódó színes vetületek nem várt módon alakultak át új térbeli rendszerré.
Volt, hogy csomóba gyűrtem az éppen száradó művet, majd kibontottam. Sőt, annak részleges meggyújtására is vetemedtem, bármilyen külső beavatkozást bevontam annak érdekében, hogy tudatomtól függetlenül alakulhasson át a felület. A konstrukció-dekonstrukció-rekonstrukció bonyolult hármassága évekig meghatározta képeim alakulását, munkamódszerem brutalitása azonban az elmúlt másfél évben csillapodni látszik. Szomjaztam a könnyedségre, egy tudatosabb képszerkesztésre, s ez a tisztulás új szemléletet, lendületet, ritmusváltást hozott.
Intus - 150cm x 140cm, olaj-vászon, 2020
– Milyen alkotásokon dolgozol, készülsz idén közönség elé állni újabb művekkel?
– A ránk telepedett pandémia egyetlen kegyes ajándéka a szellemi elmélyüléshez felkínált rengeteg idő. Eleve elzárkózó alkat vagyok, szeretek egyedül lenni, és szívesebben nyitok a műtermembe, mint a külvilág felé. A kényszermagány így nem jelent különösebb traumát.
Izgalom és elfoglaltság bőven lesz, márciusban Budapesten mutatkozom be az elmúlt időszak válogatott anyagával, ősz folyamán nyílik még egyéni tárlatom Marosvásárhelyen, majd elvileg Kolozsváron, és közben néhány csoportos részvétel is beékelődik az idei sorozatba.
Glomus - 145cm x 140cm, olaj-vászon, 2020
Kuti Botond 1984-ben született Marosvásárhelyen, 1999–2003 között a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában tanult festészetet, 2003-tól 2007-ig a kolozsvári Művészeti és Formatervezési Egyetemen folytatta tanulmányait, ugyanott mesterizett. Első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen volt 2008-ban, azóta Európa és a Kárpát-medence számos pontján találkozhatott a közönség műveivel. A romániai Képzőművészeti Unió és a Barabás Miklós Céh tagja, jelenleg Szovátán él és alkot.
Interjúnk eredetileg a Krónika és a Székelyhon napilap Előretolt Helyőrség című, 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének legfrissebb számában látott napvilágot március 8-án.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!