– Utána Kolozsváron és rövid ideig Budapesten is tanult. Kik egyengették az útját?

– A felvételinél a harmadik próbálkozásra vettek fel Kolozsvárra. Mikor bekerültünk a forradalom utáni első generációként, mi, akik már többször felvételiztünk, azzal szembesültünk, hogy új tanárok is jöttek akkor, minden friss volt, csupa lelkesedés. Nădășan Timotei barátunk évfolyamvezetőként, új tanárként hatalmas erővel állt mellénk, végig támogatott, de ugyanez volt a helyzet Miklósi Dénessel is, aki Udvarhelyről került fel: teljesen új szellemet képviseltek. Innen jutottam el harmadévesként, legelsőnek az egyetemről Budapestre részképzésre, ahol Kocsis Imre volt a mesterem.

– Mégis Csíkszeredába került...

– Nem tudom, hogyan. Végzős diákként Váli József megkeresett, hogy a Szárhegyi Alkotóközpontnál van egy kurátori hely, amely nem igényelné az állandó jelenlétet. Noha Kolozsvárhoz kötődtem, vonzott ez a lehetőség, de aztán másképp alakult az élet. Egy éves németországi kitérő után végül Csíkszeredában vizsgáztam tanári posztra, jött a család, lakáshitel, itt maradtam. Hogy így alakult, egyáltalán nem bánom, jól érzem magam, tudom végezni a munkám és közben a kolozsváriakkal, a világon bárhol alkotókkal is tartani a kapcsolatot.

A legboldogabb ember

– A megszerzett tudást rendszeresen tanítványainak is továbbadja. A tanítás és alkotás miképp férnek meg, illetve egészítik ki egymást?

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert azt tanítom, amit hiszek. Azt mesélem a gyermekeknek, amit tapasztalatként megéltem, rajzoltam, metszettem. Végigjártam ezt az utat, ezt tartom a leghitelesebbnek, és a diákoknak is ez az érdekes. A gyermekek képi világa persze nagy változáson ment át ahhoz képest, amit én gyerekként éltem, örököltem, vagy amit felnőttként is látok.

– Sokan önt elsősorban könyvillusztrátorként ismerik. Hogyan közelít egy adott szöveghez? Milyen a viszonya az irodalomhoz? Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?

– Az első komoly megbízásom a kolozsvári Polistól érkezett, Dávid Gyula bácsiéktól, akkor voltam mesterképzős, és felajánlották illusztrálásra Szilágyi Domokos Magyarok című kötetét. Vettem több csomag cigit és kávét, berendezkedtem az albérletbe, meditáltam, olvastam a kéziratot, sütött a nap, kint voltak a tyúkok egy olyan gyönyörű utcában, hogy a legboldogabb embernek éreztem magam. Az első rajzok utáni visszajelzések pozitívak voltak, sorban jöttek a további megbízások.

„Csak szerre férek el a műteremben”

– A jó illusztrációnak elég csak kísérőnek lennie, vagy önállóan is meg kell állnia a lábán? Elegendő a mű ismerete, vagy a szerzővel való konzultáció is alakíthatja a végeredményt?

– Rájöttem, az író-költő jó információkkal tud szolgálni.

– Ha nincs éppen felkérés, saját maga örömére mit alkot, milyen technikával dolgozik? Noha grafikusként tartják számon, a színek világától sem idegen, sőt! Mi a munkamódszere, hogyan néz ki egy napja a műteremben?

– Aki ezzel a vírussal megfertőződik, benne marad. Ha hétvégén lehetne aludni, akkor sem tudok, már hajnalban felkelek és bejövök a műterembe. Nemsokára a végére érek a székelyföldi képzőművészek arcképcsarnokának, mely egy nagy rézkarcsorozat (24 év alatt 400 portré készült), rengeteg kutatómunkával, beazonosítással járt. Még művészettörténészekkel kell konzultálnom és elindítanom a szöveg megírását alanyonként. A linót is szeretem, szeretek rajzolni, s mikor belefáradok a fekete-fehérbe, olyankor nagy energiát ad a szárazkréta. Ha pedig ez sem lenne elég, nekiállok festeni. Ha a műtermem nagyobb volna, mindent tudnék egyszerre, de így mindenre külön be kell rendezkedni, mert csak szerre férek el.

– Milyen könyvek várnak illusztrálásra az íróasztalán, milyen alkotásokon dolgozik? Hol találkozhat a közönség a műveivel legközelebb?

– Jövőre jelenik meg az Ábel-trilógia teljesen új formában, de még rejtély, miben számítanak rám. Most fejeztem be Ferenczes István hosszúverseinek illusztrálását, gyönyörű versek, el is fárasztott, de fel is üdített, és sarkall arra, hogy tovább csináljam. Két kiállítás vár rám, az idén fejeződik be a százkötetetes Székely Könyvtár sorozat, mindeniknek készítenem kell egy ex librist, melyeket a nagyközönség előtt be kellene mutatni, a könyvekkel, ezzel a gazdag irodalommal együtt, amit Székelyföld képvisel. Szintén év végén lesz egy festészeti kiállításom, amely anyag második felén még mindig dolgozom. Kisebb-nagyobb távlatokban mindig van, amit tenni, amin dolgozni.