„A magyarok 1918 előtti hibáit ismétlik meg a románok” – Demkó Attila a magyar–román ügy geopolitikai vetületeiről

– Érte-e bármilyen kellemetlenség a román hatóságok részéről, amikor könyve bemutatása céljából az elmúlt időszakban többször is megfordult Erdélyben? Nem merült fel gond például a határátkelésnél?

– Nem, mert szerintem elég bölcsek ahhoz, hogy belássák, nem érdekük ezzel így, retorziók bevetésével foglalkozni, csak tovább növelnék a figyelmet a Máglyatűzre. Annyira viszont sajnos nem bölcsek, hogy rájöjjenek, mégis érdekük lenne a tanulságokat megfogadni abból, hogy van itt egy probléma. Ám nem én vagyok a probléma, és nem is ez a könyv.

– Már csak azért is kérdezem, mivel a Máglyatűz hűen és kendőzetlenül leírja, miként viszonyul a bukaresti hatalom az erdélyi magyarok jogköveteléseihez, fiktív elemeket valós történetekkel vegyítve mutatja be Romániának az 1,2 milliós nemzeti közösséghez való viszonyulását. Másokat ennél kevesebbért is kitiltottak már az országból.

– Egyelőre nem történtek retorziók, viszont nagyon jól tudják, hogy elég sok kapcsolatom van a világban, és ha velem ilyesmi történne, annak Budapesten túl is lenne lenyomata. Ettől függetlenül megléphetik, számolok azzal, hogy egy nap nem engednek be Erdélybe. Holott nem a románok provokálása a célom, hanem hogy felhívjam a figyelmet egy problémára. Arra, amelyről számtalan román őszintén azt hiszi, hogy nem létezik, mert európai szinten megoldották a kérdést, mások pedig úgy gondolják, hogy már eddig is túl sokat adtak, tekintettel a magyarság 1918 előtti, szerintük „rettenetes” viselkedésére. Látni kell, hogy részben az 1918 előtt a románokat a magyarok részéről valóban sújtó megkülönböztetés, de elsősorban az elképesztő történelemhamisítás és propaganda miatt a románság jelentős részében rendkívül sötét kép él a magyar időkről. Sokan túlzásnak vélik a magyar közösségnek eddig nyújtott jogokat is.

A két nép viszonya geopolitikai szintű kérdés is, a térség egyre inkább kezd geopolitikai küzdelem tere lenni.

– A geopolitikai thrillerként meghatározható műfajban megírt könyv alapmotívuma, hogy véres konfliktus robbant ki Erdélyben románok és magyarok között, amelyhez hasonlóra 1990-ben Marosvásárhelyen volt példa a fekete március idején. Mi volt az alapvető cél a könyv megírásakor? Bemutatni az erdélyi magyarok helyzetét, felhívni a figyelmet a romániai nemzetiségi kérdés megoldatlanságára, esetleg geopolitikai kontextusba helyezni azt, hogy az ilyen gócpontokkal kezdeni kell valamit?

– Ez mind. Részben az volt a célom, hogy bemutassam a mai magyarországi közönség számára ezt a kérdést, másrészt az is, hogy a Kárpát-medence egyes területein élő nemzetrészek megismerjék egymás helyzetét, éppen ezért esik szó a kulcsfontosságú erdélyi vonulat mellett Délvidékről, Felvidékről, sőt Kárpátaljáról is. Reménykedem benne, hogy a már majdnem kész angol fordítás után egy nap megszületik a Máglyatűz román fordítása is, amely nyilván jobban el fogja magyarázni majd a történéseket, hiszen kontextusában se a románok, se az amerikaiak nem értenek meg sok mindent.

A románok azért, mert nem tanítják meg nekik a valódi történelmüket, az angolszász világban meg senkit nem érdekel, hogy mi történt. Hármas cél vezérelt: a magyarországi társadalom tájékoztatása, a határon túlra „került” magyar közösségek egymással való megismertetése, továbbá hogy kerüljön kicsit fókuszba Nyugaton a magyar–román, a magyar–szlovák, valamint valamilyen szinten a délszláv problémakör. Ez többnyire megvalósult, hiszen a Délvidéken kívül a Máglyatűz a Kárpát-medence valamennyi nagy magyar közösségéhez eljutott már, valamint külföldön is volt visszhangja.

– Könyvének főhősei a szó szoros értelmében harcolnak az erdélyi magyarok jogaiért, erőszakkal – robbantással, vadászgép lelövésével, politikus likvidálásával stb. – megtorolva a többségi hatalom elnyomását és visszaéléseit. A Máglyatűz többek között ezáltal is azt üzeni, hogy az elmúlt harminc évben folytatott, az apró lépésekre és a bukaresti kormányokkal folytatott alkudozásokra alapozó erdélyi magyar politika kudarcot vallott, kibékíthetetlen ellentét dúl a két fél között. Ennyire borúlátó a román–magyar kérdés rendezésének esélyeit illetően?

– Fontos leszögezni, hogy a könyvben ábrázolt állapotokhoz képest a jelenlegi helyzet még az úzvölgyi katonai temető körüli történésekkel, valamint az összes többi, a Máglyatűz megjelenése óta eltelt időszakban bekövetkezett, rendkívül negatív eseménnyel együtt is jobb.

Merthogy a magyar–román ügy nem rendezett, és ez az alapkérdése a könyvnek. Úgy látom, hogy a rendezés elsősorban a román félen múlik. Említette Marosvásárhelyt. Nos a magyarság 1990-ben is kinyújtotta a kezét, cserébe kapta a fekete márciust. Magyarország a NATO-tagsága elnyerése után támogatta Romániának a katonai szövetséghez, majd az Európai Unióhoz való csatlakozását. Cserébe nagyon keveset kaptunk a román ígéretekhez képest, azt is sokszor felemásan. Mostanában pedig elkezdték visszavenni azt is, amit adtak. Persze nem mondhatjuk, hogy nem történt előrelépés az elmúlt harminc évben – a Ceaușescu-időszakban nyilván nem lehetne mondjuk magyar napokat rendezni Kolozsváron, ahol magyar konzulátus se működhetne –, voltak gesztusok román részről is, csakhogy ez kevés a valódi megegyezés létrejöttéhez.

A valódi megbékélés nagyon is román érdek, mert a geopolitikai konfliktusok legnagyobb vesztese Románia lehet. Miközben a Máglyatűz a romániai belső folyamatokról is szól, arról, hogy bizonyos román körökben ismét előveszik a magyarkártyát, a fő vonala mégis az, hogy mindezt kintről, külföldről is látják, és ki is használják.

A románokkal abból kiindulva kell tárgyalni, hogy állításukkal ellentétben a magyarkérdés nem rendezett, és nem is lehet az, amíg nincs autonómia – ráadásul területi önrendelkezésről nemcsak a Székelyföld, hanem a Partium magyar többségű részeinek esetében is beszélni kell –, egész egyszerűen azért, mert e nélkül nincs biztosítéka a magyar megmaradásnak. Látjuk, hogy bármi visszavehető, éppen ezért amíg nem léteznek alkotmányos szinten rögzített biztosítékok, amiket nem tudnak egyszerű jogszabályi döntéssel megváltoztatni, addig nem lehet rendezettnek tekinteni a kérdést.

Nyilván nem az én tisztem megítélni, de az erdélyi magyar közösségben egyre inkább látható az RMDSZ politikájából való kiábrándulás. Az elmúlt választásokon is láttuk, hogy lefelé halad az alakulat. Rengeteg embertől hallom Partiumtól Székelyföldig, hogy – idézem – „már befogott orral, félrefordított fejjel” szavaznak az emberek az RMDSZ-re, ezért a vezetőknek el kellene gondolkodnia azon, hogy miért és mennyi támogatót veszítettek el. Lehet, hogy a lassú építkezés politikája inkább a lassú lemorzsolódásé: ha öt kis lépést teszünk előre, és két nagyot hátra, akkor ugyanott vagy hátrébb vagyunk. Az erdélyi magyarságban szó szerint egymillió különféle vélemény van a kérdésről, de ahogy érzékelem, egyre kevesebben gondolják, hogy a jelen politika biztosítaná a magyar közösség fennmaradását.

– Akkor feltételezem, hogy nem volt véletlen a könyv megjelenésének időzítése éppen a székely szabadság napjára, amely már egybeforrt a székelyföldi, erdélyi autonómiatörekvésekkel.

– Pontosan. A magyar–román megbékélés kizárólag az autonómián, valamint a magyarság nemzetként, nem pedig kisebbségként történő elismerésén alapulhat. Mert a magyarság Erdélyben nem kisebbség, hanem nemzet.

A románok elé kell tárni, hogy Románia éppen azokat a hibákat követi el, mint 1918 előtt Magyarország, akár tetszik nekik, akár nem.

– A könyve alapján is nyilvánvaló, ami a romániai magyarok számára több évtizedes tapasztalat: a nagyhatalmakat jobbára csak olyan értelemben érdekli a kisebbségbe szakadt magyarok sorsa, hogy miként használhatják ki a saját érdekeik mentén. Miként lehetne mégis érzékennyé tenni Washingtont, Londont és Berlint a trianoni igazságtalanságból fakadó problémák megoldása iránt?

– Én a racionális mezőre próbálom terelni a magyar érvelést, hangsúlyozva, hogy a valódi magyar–román rendezés nyugati, NATO- és EU-érdek. Látni kell, hogy az Egyesült Államoknak globális hatalomként sok húsba vágóbb problémája is akad, mint az erdélyi magyarság kérdése.

Az viszont az Egyesült Államokban is érdekel komoly embereket – tudom, mert meghallgattak –, hogy az amerikai szövetségi rendszernek ez a része milyen állapotban lesz öt vagy tíz év múlva. Másokat még jobban érdekli a kérdés – önérdekből. Oroszország például láthatóan figyel Erdélyre – persze nem biztos, hogy a mi kedvünkért. A könyv elején szereplő, a II. világháború utáni rendezés eredményeinek esetleges felülvizsgálatáról szóló, Vlagyimir Putyintól származó idézetet nem én találtam ki, az valós, és az is üzenetértékű, amikor elneveznek Erdélyről egy orosz ezredet, vagy amikor Vlagyimir Zsirinovszkij kijelent dolgokat.

Washingtont kizárólag az érdekli, hogy milyen állapotban vannak a befektetései, a katonai támaszpontjai. Ha az amerikaiak azt látják, hogy az általuk épített szövetségi rendszer megbontható, akkor már ők is érdeklődni kezdenek. Márpedig az úzvölgyi események eljutottak egy olyan szintre, amelynek alapján talán már felfogták: ha ott valami elfajul, akkor halottak is lehettek volna. Az igazságtalanság geopolitikailag értelmezhetetlen fogalom, az igazság nem politikai, hanem erkölcsi kérdés, ami viszont száz év elteltével semmilyen szerepet nem játszik.

Lloyd George nagy problémának nevezhette, hogy az első világháború után úgy adtak oda hárommillió magyart a szomszédos országoknak, mint egy marhacsordát, de ez ma már egy brit miniszterelnöknek eszébe se fog jutni. Egy brit, német vagy amerikai politikus esetleg azt veti fel, hogy itt van ez a két ország, amibe sokat fektettünk, és nehogy már egymásnak essenek, nézzük meg, mi történik valójában. És akkor ki fog derülni az úgymond magyar igazság, hogy mi eddig rendkívül türelmesek, kompromisszumkészek, béketűrőek voltunk a románokkal, szerbekkel, ukránokkal, szlovákokkal, de nem biztos, hogy mindig mindenki ilyen béketűrő lesz, és nem csúszik el valami akár egy véletlen folytán.

Nem állítom, hogy valaki feltétlenül tervez valamit, de képzeljük el, mi történik, ha valaki visszaüt az Úzvölgyében, amiből újabb és újabb visszaütés lesz, majd emberek halnak meg. Ez megtörténhet. Éppen azért beszéltem erről a székely szabadság napjának apropóján, mert ez az egyik legeklatánsabb példája az ütközésnek, a székelyek szabadsága és autonómiája olyan cél és szimbólum, ami a leginkább zavarja a román közvéleményt.

– Mivel magyarázza azt a kettősséget, hogy miközben Románia elutasítja az autonómiát, kifejezetten igényt formál azzal a Moldovai Köztársasággal való egyesülésre, ahol a szakadár Transznisztria három évtizede befagyott gócpont, Gagauzia pedig éppenséggel autonóm terület?

– A telhetetlenség 1918-ban is jellemzője volt a román politikának, messze túl kívántak terjeszkedni a román többségű etnikai területeken. Egyébként napjaink magyar–román konfliktusának éppen ez az egyik alapja. Nem mondom, hogy Dél-Erdély vagy Máramaros nem volt román többségű, ám a Románia által bekebelezett régiók közül nagyon sok nem volt az, sőt Románia még ennél is többet akart, ismerjük a Tiszáról való álmodozást.

Tehát vagy csak szólam számukra az egyesülés, amit nem akarnak igazán, vagy ha valóban akarnák, akkor az első dolog az lenne, hogy megadják a székely és partiumi autonómiát, és geopolitikai szempontból is kiegyeznének a magyarokkal, hogy Magyarország stabil háttér legyen Románia mögött. Na és persze azért is, hogy a Moldovában élő gagauzok, bolgárok, oroszok, ukránok ne rettegjenek Nagy-Romániától, amely gyűlölt emlék a Besszarábiában élő kisebbségek számára.

Noha Románia irtózatos pénzeket fektet annak bizonygatásába, hogy 1920 és 1940 között micsoda Kánaán volt Nagy-Románia része lenni, ezt ők nem úgy élték meg. Románia nem volt igazán sikeres Besszarábiában, és ahhoz, hogy vonzó legyen a Moldovában élők számára, változtatnia kellene azon, ahogy most kinéz. A román politikára sajnos az jellemző, hogy szerinte mindig igaza van és nem igazán akarja beleélni magát a mások helyzetébe, újabban pedig létezik egy olyan tudat is, hogy az Egyesült Államok mögötte áll. Még ha Donald Trump csak vicces gesztusnak, ajándéknak szánta a Klaus Johannisnak a Fehér Házban átnyújtott, Make Romania Great Again (Tegyük ismét naggyá Romániát) feliratú sapkát, a románok ettől függetlenül még ezt is félreérthetik, ha akarják.

– Októberben a Frankfurti Könyvvásáron lát napvilágot a Máglyatűz angol nyelvű fordítása. Politikai, kormányzati körökben is tisztában lesznek azzal, hogy a korábban a magyar védelmi minisztériumban, valamint a miniszterelnökségen tevékenykedő szerző nem „egyszerű” író, nemcsak leírásokból és a fantáziájából inspirálódott, hanem a terepen gyűjtött információk, valamint az egyszerű halandó számára elérhetetlen dokumentumokból is szerezte ismereteit. Milyen visszhangja lehet majd az angol változatnak, mennyire fogja elgondolkodtatni a nyugati kancelláriákat a kelet-közép-európai nemzetiségi kérdés?

– Bizonyos kutatóintézetekben, háttérintézményekben biztosan olvasni fogják az angol verziót. Már csak azért is, mert ismernek és elküldöm nekik. Sok helyen jártam, sok ismerősöm van különféle pozíciókban. Nehéz megmondani, milyen lesz a visszhangja. Akik eddig olvasták a Máglyatüzet, érthetőnek nevezték a politikai üzenetet, és élvezhetőnek találták „kémregényként” is. Az angol változat, a „Cár haragja” (The Tsar’s Fury) kicsit más lesz, több orosz tematikával és akcióval. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami még olvashatóvá, pörgővé teszi, ugyanakkor olyan mélysége is van, hogy feltárja a térségünkben tapasztalható problémákat, veszélyeket. Pozitív visszhangban bízom, de hogy a hatása mekkora lesz, azt egy-két év múlva fogjuk látni.

A magyar vagy orosz viszonylatban megtörtént román sérelmek, történelmi traumák sokkal érthetőbbek, akár szimpatikusabbak lehetnének, ha Románia reálisabban viszonyulna a saját történelméhez, cselekedeteihez, az elmúlt száz évéhez. És itt nemcsak érzelmekről van szó, Románia számára a gyakorlatban is nagyon fontos, hogy prezentálható legyen mondjuk Moldova népe számára, ha esetleg egy nap arra fordulnak az események, hogy sor kerülhet az egyesülésre. Nem tartunk ma itt, a mai Románia még a románság számára sem vonzó, ezt mutatja a világszinten is rekorder kivándorlás. A százéves román teljesítmény sok szempontból kudarc, nemcsak a magyarkérdésben, hanem számos más területen is. A kellő önvizsgálatnak azonban kevés jele van. Remélem, a Máglyatüzet románok is fogják olvasni, és elgondolkodtatja őket arról, mit is tesznek.