Erdélyben a falvak világa vonzza a távol-keletieket: a kalotaszegi varrottasokat kutatja Seiko Tanizaki japán néprajzos

– Gyönyörűen beszél magyarul. Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvet, nehéz volt megtanulni?

– Magyar szakot végeztem Japánban 2002-ben, ezenkívül részt vettem nyári egyetemeken, ahol magyarul tanultunk. Budapesten, az ELTE folklór szakán tanultam két évig, és Kolozsváron a Babeș–Bolyai egyetemen néprajz szakon fél évet, így mondhatni hosszú tanulmányút során sikerült ennyire elsajátítanom a nyelvet. Ez nem volt egyszerű folyamat, mert a 90-es években, amikor én voltam diák, még nem volt elérhető az internet, így nem volt hol hallanom a nyelvet, csak magyartanárokkal és a diáktársaimmal gyakorolhattam. A magyartanuláshoz csak magyar–angol szótár állt rendelkezésünkre, és elég nehezen lehetett boldogulni három közvetítőnyelvvel, nem voltak pontosak a jelentések, így sokat kínlódtunk.

– Korábban egy előadásban azt mesélte, hogy Oszakában egy magyar népművészeti katalógus lapozgatása közben döntötte el, hogy megismerkedne a magyar kultúrával. Hogyan vezetett az útja Erdélybe, Székelyföldre?

– Először csak Kalotaszeg vidéke tűnt vonzónak számomra, de az egyetemen megismerkedtem sok székelyföldi diákkal, akik felkeltették az érdeklődésem Székelyföld iránt, és rajtuk keresztül vezetett az utam ebbe a régióba, továbbá a férjem is székelyföldi.

– Több ezer kilométer választja el a szülőföldjétől. Mit szólt a családja, hogy ilyen távol költözött?

– A szüleim nem nagyon utaztak a nagyvilágban, nem ismerték Európát, így fogalmuk sem volt, hogy milyen az élet Magyarországon vagy Romániában. Ahogy magyar szakra kerültem, elég sokszor jöttem a világnak erre a részére, így lassan ők is hozzászoktak annak a gondolatához, hogy valószínűleg itt fogok maradni, itt alapítok családot.

– Milyen Erdély egy távol-keleti ember szemével?

– Szerintem Erdély elég egzotikus vidék olyan szempontból, hogy Japánban a hetvenes-nyolcvanas évek óta az iparosodás következtében a nagyvárosok fejlődése került előtérbe, a vidékre nem fektettek nagy hangsúlyt, így nem igazán létezik a hagyományos falukép. Falvakon is nagyrészt ugyanúgy élnek az emberek, mint városon.

A 90-es évek végétől, mióta itt élek, azt tapasztalom, hogyha nem is olyan mértékben, mint Japánban, de Erdélyben is változott a falukép, azonban a régi falusi életforma megmaradt. A japánok számára ez a mentalitás, életforma vonzó, nem a nagyvárosokra kíváncsiak Romániában, hanem inkább az autentikus falusi életformát keresik, ami már elveszett Japánban. Ezért van az, hogy inkább a néprajz, a népművészet iránt érdeklődnek, magyar néptáncokat és kézimunkát tanulnak Erdélyben. Engem leginkább az döbbentett meg, hogy mennyire önállóan élnek a falusi emberek, és noha mi városon élünk, gyakran utazom vidékre felfedezni a még meglévő népi kultúrát.

– Nyilvánvaló, hogy rengeteg különbség van a japán és magyar kultúra között. Mégis melyek a legszembetűnőbb hasonlóságok és különbségek?

– Vannak hasonlóságok is, de inkább különbségekből van sok. Hasonlóságként említeném, hogy Székelyföldön is, akárcsak Japánban, a különböző generációk megadják egymásnak a tiszteletet. Ez kifejeződik magában a nyelvben is, megvan, hogy ki kivel tegeződik és magázódik.

Különbség nagyon sok van kultúra és életvitel szempontjából is. Számomra azért vonzó Székelyföld, mert itt támogatják a családokat, míg Japánban a nagyvárosokban teljesen kiszorítják a kisgyerekes családokat. Ha ott maradtunk volna a szülőföldemen, nem vállaltunk volna három gyermeket, de itt, Székelyföldön csupa jó élményem és tapasztalatom van gyereknevelés szempontjából.

– Hosszú ideje, közel 13 éve él itt. Mi az, amit egy japánnak nehéz megszokni Erdélyben, Székelyföldön. Hogyan enyhíti?

– Az elején nehéz volt megszokni a hideg teleket, Japánban nem mindenhol, de délen, ahol felnőttem, nagyon rövid a tél, nem havazik, a leghidegebb hőmérséklet 0 Celsius-fok. Itt viszont elég hosszúak a telek, és nagyon lehangoló volt, ha sokáig nem láttam a napfényt és a zöldet körülöttem.

Honvágyam is szokott lenni, hiányoznak a szüleim, akiket a koronavírus-járvány miatt hosszú ideig nem láttam, idén nyáron viszont sikerült meglátogatnunk őket. Ezenkívül hiányoznak a Japánban élő barátaim is, a meleg gyógyfürdők, tavasszal a virágba borult cseresznyefák látványa a felhőkarcolók között.

– Néprajzosként az erdélyi, ezen belül a székely és kalotaszegi népi kultúrát kutatja. Konkrétan mi a feladata? A népi kultúra melyik része áll a legközelebb önhöz?

– Leginkább a népművészet érdekel, ezen belül is a hímzés, a varrottasok, és mióta itt vagyok, rendszeresen járunk a férjemmel Kalotaszegre, Torockóra, Székre a népi kultúrát kutatni. Sok helyen változott az élet, az egykor önellátó falvakból a fiatalok elvándoroltak, és csak az öregek maradtak, iskola sem működik. Itt élnek olyan idős asszonyok, akik még mai napig összeülnek és varrnak, az ő gyerekeik azonban már városon élnek, nem értékelik a népviseleteket, varrottasokat.

Az elmúlt években indítottunk egy projektet, ami keretében a Kovászna megyei Árapatakról és a Szilágy megyei Kispetriből varrottas workshopokat közvetítettünk virtuálisan japánoknak. Rövidfilmeket készítettünk, és ezzel népszerűsítettük az itt még megtalálható és élő népi kultúrát. Ezzel a kezdeményezéssel, reméljük, hogy az itt élő fiatalok figyelmét is újra ráirányíthatjuk a népi örökségükre, változik a hozzáállásuk a népi kultúrával kapcsolatban.

– Hogyan fogadták a japánok a varrottasokat? Mik voltak a visszajelzések?

– A japán emberek nagyon érdeklődnek az erdélyi népi kultúra iránt. Míg évente jártam Japánba, az egyetemen oktattam népművészetet, kézimunkaórákat, workshopokat is tartottam ebben a témában. A népi varrottasok készítéséről szóló videók azonban többletet adtak azáltal, hogy az érdeklődők nemcsak a különböző varrottastechnikákat sajátíthatták el, hanem az idős asszonyokat megfigyelhették munka közben, és láthatták, miként él ez a hagyomány. Fontosnak tartom, hogy ennek a projektnek a jövőben is legyen folytatása, ugyanis amíg él az idős generáció, olyan tudást szerezhetünk, amely véleményem szerint időtálló.

– A japán művészeteknek megvan a vonzereje a külföldiek számára is. Mielőtt Sepsiszentgyörgyre jöttem volna, a városban már volt ikebanakör, nagyon tetszik az itt élő embereknek a japán művészet egyszerűsége és filozófiája. Ezenkívül az irodalmi körök keretében rendszerint foglalkoznak haikuval is. Csodálkoztam azon, hogy haikut egy japánnak is nehéz írni, és más idegen nyelven úgy tűnt, még nehezebb röviden fogalmazni, verset faragni.

A kalligráfia vagy szépírás is sokak számára vonzó. Volt egy diákom, akit japán nyelvre tanítottam harmadikos kora óta, és ő tartott előadást a kalligráfiáról. A gasztronómia kicsit más, mert a japán konyha inkább tengeri alapanyagokat használ, halat vagy rákot, ezért a székelyföldiek legtöbbször furcsának találják a japán konyhát. Ezenkívül sokan szeretik a harcművészeteket is, csodálkoztam is azon, hogy itt egy kisvárosban sokkal több karateiskola működik, mint például a szülővárosomban, Japánban.

– A férje sepsiszentgyörgyi, és három gyerekük van. A gyerekek jól ismerik a japán nyelvet és kultúrát is?

– Gyerekeim mind a hárman Szentgyörgyön születtek. Úgy egyeztünk a férjemmel, hogy én a gyermekekkel csak japánul beszélek, ő pedig magyarul. Ez valamennyire bevált, a nagyfiam születése után három és fél évet Japánban éltünk, így ő jól megtanulta a nyelvet, majd visszatérve Szentgyörgyre, az óvodában a magyart is elsajátította tökéletesen. A kisebbek esetében nehezebb a dolgom, mert egymás között magyarul beszélgetnek, csak tőlem hallják a japán nyelvet, és kevés lehetőségük van a gyakorlásra. Bízom abban, ha gyakrabban látogatunk Japánba, az a nyelvtudásukra is pozitívan hat majd. Fontosnak tartom, hogy japánul is megtanuljanak, mert ez az egyik gyökerük.

– Külföldiként mennyire nehéz elsajátítani a japán nyelvet?

– Régóta tanítok japánt az itteni diákoknak, szerintem sokkal könnyebb egy magyar embernek elsajátítani, mint egy románnak. A japán nyelv nyelvtanilag nagyon távol áll a romántól, ezért nehezebb megérteni, hogyan működnek a grammatikai struktúrák. Magyar diákok számára a hangsúly és a kiejtés nem olyan nehéz, mert a japán nyelvben is a hangsúly mindig az első szótagra esik. Beszélni nem olyan nehéz megtanulni, viszont az írás sokkal bonyolultabb, mert jelet többféleképpen lehet értelmezni.