Vízizene

Azt, hogy a hullaházból kirúgtak, ekkor már csöppet sem bántam, valamelyik okostóbiásnak végül mégis feltűnhetett, hogy hiányzik néhány szerv arról az emberi mészárszékről, de hála a gondos előkészítésnek, már mindent megszereztem, amire csak szükségem volt. Felépítettem egy emberi testet, amelynek minden alkatrésze más-más embertől származott, csak arra figyeltem, hogy azonos legyen a vércsoportjuk, és hogy csak fiatal egyedektől vegyek kölcsön ezt-azt. A háború szerencsére kapóra jött, bőven volt miből válogatnom, az pedig senkinek sem tűnt fel, ha egy maréknyival kevesebb hamu került az urnákba. A hajó tehát megvolt, már csak a vitorla hiányzott, amely a szerkezetet mozgásba hozza.

Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Hitler kész lesz feláldozni a várost, csak hogy útját állja a szövetségesek előrenyomulásának. Miután a völgygátat felrobbantották, tudtam, hogy nem sok időm maradt, arról pedig szó sem lehetett, hogy nyolcvankilónyi élettelen húst biztonságos helyre szállítsak abban a zűrzavarban. Tudtam, hogy egyetlen módon tudom csak fölhozni a pincéből teremtményemet: élve. A kényszerhelyzet bátorságot adott arra, amit eddig nem mertem. Összekapcsoltam a vércsatornáinkat, és bár pontosan tudtam, hogy egy ember vére nem táplálhat sokáig két testet, abban reménykedtem, hogy életben maradok addig, amíg az általam összefércelt test életműködései beindulnak. Ha sikerül, lesz végre nekem is egy barátom – gondoltam –, ha nem, meghalok.

Bár az oxigénhiány miatt óráknak, sőt napoknak tűnt, negyedóra ha eltelt, és máris elkezdett szivárogni a víz a pincébe, először csak lassú erekben, de aztán már megállíthatatlanul, haragosan, fenyegetően. A víz a bokámig ért, aztán a térdemig, ellepte a széket, amin ültem, de a teremtményem nem mozdult. Már lemondtam mindenről. Amikor ismét kinyitottam a szemem, mintha akváriumban lettem volna, a víz mindent elborított, a tárgyak lebegtek egymásnak ütődve. Csak az a régi gramofon állt egy helyben a padlón, amit még a régi tulajdonos felejtett itt, és amelyet nem volt szívem kidobni. Milyen különös volt az a zene, amely váratlanul és megmagyarázhatatlan módon előtört a régi szerkezetből! A víz alatt is tisztán hallottam, kitöltött teljesen, átformált, lüktetett bennem, mint egy szív. Hogy mi hozta működésbe a masinát, azóta sem tudom, a szomszéd város kórházában ébredtem, az orvos elmondta, hogy csak a szerencsének köszönhetem az életemet, a barátomat – akit mellettem találtak meg a pincében – viszont már nem tudták megmenteni. Pedig még lélegzett, amikor behozták – mondta. Kísérletem tehát sikerült, igaz, a háború, amely életet adott ennek a halott katonákból összerakott lénynek, végül meg is ölte az én egyetlen barátomat. De ez már nem fontos. Csak egy dologra tudok gondolni, amióta majdnem meghaltam, egyetlen kép lebeg a szemem előtt. Amint hónom alatt azzal az ütött-kopott gramofonnal lassú, komótos mozdulatokkal besétálok a tengerbe.