Vígjáték a pokol tornácán

A kiállhatatlan hőse, Andreas egyszer csak azon kapja magát, hogy egy rozzant autóbuszon ül, amely ismeretlen rendeltetési hely felé szállítja – ő maga mosdatlan, szakállas, „barbár” figura. A sivatagos, kopár terület közepén, ahol a busz leteszi, már várják, a lepattant benzinkút őre kiakasztja az „Isten hozott!” feliratot a homlokzatra. Az őr afféle profán Kháronként viszi el/át hősünket egy lakáshoz, amelyről kiderül, hogy a meglepett jövevényé.

Lássuk be, a norvég Jens Lien A kiállhatatlan című filmje, témáját tekintve, nem mutat páratlan eredetiséget. Az alaphelyzet félreérthetetlenül kafkai, a vásznon elénk táruló város/világ nyomasztó, fojtogató atmoszférája azt jelzi előre, hogy egy mozgóképes disztópiának, egy némiképp más kontextusban újratöltött Josef K.-történetnek lehetünk tanúi. Ez azonban egyrészt nem baj, másrészt ezzel még nem mondtunk el szinte semmit. Jens Lien filmje a saját „koordinátarendszerében” nagyon is aktuális problémát boncolgat, figyelemre méltó filmnyelvi regiszterben.

Andreas az a fajta filmhős, aki már megjelenésével félmosolyt csal a nézők arcára: mondanám, hogy egy északi Roberto Benigni, de a hasonlóság dacára az őt megszemélyesítő Trond Fausa Aurvaag gyakorlatilag semmit nem tesz azért, hogy komikus jelenség legyen: az általa megformált figura ereje éppen színészi eszköztelenségében, visszafogott, szinte bábszerű játékstílusában rejlik – ilyen értelemben a Buster Keaton-i burleszk kései örököse. Andreas a csetlő-botló, saját helyzetére érdemben reflektálni képtelen kisember prototípusa, komikus hatásának forrása is ebben rejlik – azonban korántsem öntudatlan, s bár nem tesz különösebb erőfeszítéseket azért, hogy megértse önnön létállapotát, homályosan – ám egyre világosabban – érzi, hogy „nincs ez rendben így”.

És éppen ettől válik „kiállhatatlanná”. Mi az, ami nincs rendben az újdonatúj lakóhelyéül szolgáló városban? Andreas kéretlenül lakást kap, és munkahelyet ajánlanak fel neki, saját irodával, nem túl megterhelő – jószerivel beazonosíthatatlan – feladatkörrel. Hamarosan megismerkedik egy csinos lakberendező hölggyel, Anne Brittel (Petronella Barker), akivel össze is költözik. Nincsenek anyagi természetű gondjai, nem kerül konfliktusba senkivel; a város belső világa rendezett, utcái, épületei tiszták, az emberek láthatóan elégedettek sorsukkal – mondhatni boldogok –, és elképesztően figyelmesek, udvariasak egymással. Olyannyira, hogy a más – bár számunkra ismeretlen – világból odacsöppent Andreas ezt már képtelen megemészteni. Ebben a futurisztikus városban a minden szempontból kifogástalan és megkérdőjelezhetetlen korrektség eszméje uralkodik, az emberi viszonyok ebből kifolyólag a végletekig formalizáltak. A film képi világa hibátlanul fejezi ki azt a tapasztalatot, amely Andreas alapélményévé válik: a kékes, szürkés, sápatag színek voltaképp a színtelenséget fejezik ki, az irodaházak, lakások – acél-üveg alkotóelemeikkel, IKEA-szerű, végletesen puritán berendezéseikkel – egy ingerszegény egyenkörnyezetet, az automatizmusok, a gépies cselekvések közegét rajzolják meg. Talán túlzottan is didaktikus ez a filmes felépítmény: az ismeretlen városban ténylegesen nem léteznek ízek és illatok, nem lehet gyerekeket látni sehol. Ettől eltekintve azonban minden tökéletes, „kiállhatatlan” hősünk éppenhogy túl tökéletesnek, elviselhetetlenül kerekdednek érzi. Ekkor kezdődnek kitörési kísérletei – melyek a narratíva szintjén előbb finoman adagolt feketehumorral, majd őrült, zabolátlan groteszk-abszurd fantasztikummal megrajzolt jelenetekbe torkollnak.

Csak úgy, egyszerűen elmenni a városból nem lehet, erre Andreas nagyon hamar ráébred – nincs út kifelé, a keréknyomok váratlanul véget érnek a határban. Kitörési kísérletként értelmezhető az ujjlevágás látszólag teljesen értelmetlen, groteszkül rituális, öncsonkító gesztusa is. Kézenfekvő, hogy egy színtelen, szagtalan, érzelemmentes és ultrakorrekt közegben a szerelem, az erotikus szenvedély jelenthet egyfajta kiutat. Vonzó, szőke szerelme, Ingeborg (Birgitte Larsen) azonban nyilvánvalóan értetlenül áll a férfi jövőtervei előtt: nemcsak az nem zavarja különösebben, hogy kedvese „hivatalosan” egy másik nővel él együtt, de ő maga sem tud vállasztani meglehetősen szép számú ágyasai közül – nem valamiféle szexuális túlfűtöttség okán, hanem mert teljességgel indifferens mindenfajta érzelmi döntés kényszere iránt.

A kiúttalanság állapotának ilyetén megfogalmazása egzisztencialista dráma felé billentené a történetet – rendezőnk ehelyett mégis egy őrült, szürreális fricskát mutat az egzisztencialista létértelmezésnek. A metróbeli öngyilkossági kísérlet jelenetsora – bár valószínűtlen abszurditásával némiképp megtöri a szenvtelen, visszafogott elbeszélés menetét – ilyen értelemben kulcsfontosságú. A fergeteges horrorparódiát viszont rögtön ellenpontozza az Anne Britthez való viszszatérés képsora; a többszörösen, a felismerhetetlenségig agyongázolt férfi megjelenését a lány egy közös baráti program bejelentésével nyugtázza – akárcsak korábban, amikor Andreas szakítási szándékára csak az a válasza, hogy ugyan várjon már a szombati kollegiális vacsoráig.

A szimbolikus kiút természetesen létezik, Andreas egyik újsütetű ismerősének pincéje falán ott a rés, amely kivezet ebből a tökéletességében antiutópikus világból. Egy másik létforma felé, amelyben vannak színek és ízek – ahol talán nincs jóléti társadalom, de jó lenni. A pokol tornácáról a mennyországba – vagy éppen a pokolba, de mindenképpen egy meghatározható minőségű helyre. Persze, ezt is hallottuk, láttuk már valahol. Jens Lien mégis egy eleven, szerethető és elgondolkodtató történetet mond el, sok fanyar – néhol szinte Kaurismäkit idézően északi – humorral és iróniával, majdnem hibátlanul megkomponált vizuális keretben; olyan mesét, amely a mi félbalkáni valóságérzékelésünk számára talán még idegen, de egyre fenyegetőbben aktuális. A vég vígjátéka ez.

A kiállhatatlan (Den brysomme mennen), színes, norvég–izlandi, 92 perc, 2006. Rendező: Jens Lien. Forgatókönyvíró: Per Schreiner. Operatőr: John Christian Rosenlund. Vágó: Vidar Flataukan. Szereplők: Trond Fausa Aurvaag (Andreas), Petronella Barker (Anne Britt), Per Schaaning (Hugo), Birgitte Larsen (Ingeborg).