Vasárnap délután

  csak a vasárnap délután volt jó, az nagyon jó volt, Apuka ebéd közben mindig nagyon elfáradt, fújtatott és fogta a hasát, aztán rohant a nagyszobába, hogy végignyúljon a Silvia típuskanapén, szemben a televízióval, ez Diamant márkájú volt, és Anyuka szobanövény-tartónak használta egy ideig, de végül is elköltöztette róla a páfrányt, mert Apuka mindig nagyokat csapott a készülékre vasárnap délutánonként, amikor volt nézhető adás, de vibrált és futott a képernyő, a mi képernyőnk mindig vasárnap délutánonként vibrált, amikor a Tomsidzserri vagy a Sztansibran ment, Apuka rögtön kikiabált a konyhába, ha kezdődött a műsor, mindent hátrahagyva rohantunk a nagyszobába, Apuka csapkodta a tévét és szidta a rendszert, Anyuka mindig idegeskedett, hogy csak pontosan a csapás ideje alatt szitkozódjon, nehogy valami áthallatsszék a szomszédba, aztán helyreállt a kép, és a Korinakiriák kezdett énekelni, érdekes, hogy általában akkor állt helyre a kép, ha feltűnt rajta a Korinakiriák vagy az Andzsélaszimiléa, őket is mindig megnéztük, olyan szépek voltak azokban a lila denevérujjú pulóverekben, aztán amikor véget ért az adás, Apuka kikapcsolta a tévét, és próbálta befogni a Szabad Európát, most a VEF típusú rádiókazetofont csapkodta, és kizárólag ütés közben szidta a románokat, legalábbis hangosan csak akkor, Anyuka a konyhában újramelegítette a mosogatóvizet, felpótolta még egy kis Deróval, én törölgettem, de nehezen itta a vizet az a műszálas frottírtörlő, aztán Anyuka felvette a vasárnapi pongyoláját, a fekete alapon narancs-piros-fehér virágosat, gyönyörű volt benne, pont, mint abban a reklámban, a Dolgozó Nő hátlapján, hogy látogasson el Merkúr áruházunkba, konfekciók széles választéka minden korosztálynak, aztán már készítettem is elő a römit, a römiben mindig Apuka nyert, de néha csalt a javamra, és olyankor én nyertem, Anyuka szinte mindig veszített, de nagyon szerette, hogy römizés közben csak üldögél az ember, és nem kell semmit csinálnia, a rádiókazetofonon szólt a Neoton família, az ABBA vagy a Dolly Roll, egy idő után egy kicsit furcsán, mert megnyúltak a szalagok a sok becsípődéstől, és hatalmasakat röhögtünk azon, hogy a Ma-ma-ma, Ma-ma-ma-mia kezdetű dalt úgy énekli Csepregi Éva, mintha nyüszítve kamaszodna, de még egy csomó mindenen röhögtünk römi közben, most nem sorolom fel, általában egészen addig römiztünk, amíg sötétedni kezdett, és elvették a villanyt, Anyuka és Apuka ekkorra inkább olyan furcsán szótlan lett, de végül valaki begyújtotta a gázt vagy a petróleumlámpát, és én énekelni kezdtem, a szomszédoktól mindenféle csörömpölés és hangos szóváltásfoszlányok hallatszottak, abban az áramtalan félhomályban minden hangosan és üresen kongott bele a sötétségbe, vagy inkább kikongott belőle, nem is tudom, és én azt a dalt énekeltem, hogy édesanyám-fehér-fejkendőben cipót-dagaszt-nyárfa-tekenőben, és mosolyogtam, és arra gondoltam, de igazán-igazán csak arra, hogy a legjobban, a legeslegjobban a vasárnap délutánokat szeretem, akkor még nem gondoltam a hétfő reggelekre, legalábbis nem így, ahogyan most teszem, és arra sem gondoltam, hogy talán akkortól lesz felnőtt az ember, ha vasárnap délután már minduntalan eszébe jut, hogy reggeltől ismét építeni fogja a szebb jövőt.