Van remény

A töredezett mázat látva sokak számára egyértelművé vált, hogy a modern gazdaságpolitikát a hipotetikus értékek közötti versengések és konfliktusok jellemzik, minthogy egyértelműen alkalmazható, irányadó elve ennek a demokráciára és egyenlőségre áhítozó modern világnak nincsen. Akármit gondoljunk is a szakértelemről és a tudományos fejlődésről, a jelennek ezzel az adottságával, az értékeknek ezzel a félelmetes vitathatóságával öncsalás nélkül szembe kell néznünk.

A felvilágosodás mítoszát piedesztálra emelő nyugati felfogás azonban (kétszáz évvel ezelőtt a franciák azt hitték, hogy ők lesznek a világmegváltók, ma az amerikaiak hiszik ugyanezt) nem képes beismerni önnön kudarcát. Főhajtás helyett képtelenségtakarókkal takarja a vállalhatatlant, s önkonzerváló attitűdjének szolgaságában eszeveszetten előremenekül. Ide jutott a sokat megélt európai főáram, holott a történelem rengeteg időt bocsátott a rendelkezésére alaphibáinak felismerésére. Tehette volna, de sajnos nem élt a felelősséggel. Kényelmesebb volt nélküle.

Szerencsére nem minden európai ragaszkodik a „mi tudjuk, amit nem tudunk” szemlélethez, a szekuláris vagy soviniszta státuszpapság „csak mi tudhatjuk” elvárásaihoz. Nem mindenki fogadja el a semmit valaminek és a feketét fehérnek, posztmodern ideológiákra vagy utópisztikus álmokra hangoltan élvén le életét. Van, aki már fiatalon rájön arra, hogy nem azért adatott fej a nyakra, hogy a homok langyába dugjuk azt. Mások – pl. Tolsztoj – előbb egy sor kemény tapasztalaton esnek át, mielőtt elkezdik keresni a lényeget.

Bárhogy is legyen, nincs olyan személy e világon, aki megbánta volna igazának – értelemkeresési céllal történő – megmérettetését, ami nemcsak őszinteséget, hanem megalázkodást és bátorságot is igényel. („Akkoriban még azt hittem, hogy a haladás szó jelent valamit. Akkor még nem értettem, hogy ha én – akit mint minden élő embert, gyötör a kérdés, hogyan éljek derekabbul – azt válaszolom: a haladásnak megfelelően kell élni, akkor teljesen ugyanazt mondom, amit a csónakban ülő, hullámok és szél sodorta ember válaszol a számára legfőbb, sőt egyetlen kérdésre: »Merre tartsak?« – ha nem a kérdésre felel, hanem azt mondja: »Visz az ár valahová.«” – Lev Tolsztoj: Gyónás)

Mi értelme adatokat gyűjteni, összehasonlítani, osztályozni és alapösszefüggéseket keresni ott, ahol rövidéletű mítoszhabarcs köti össze a logikát? Ahol üres hipotézisláncolatok és az alaptudás határvonalain szemérmetlenül átlépő okoskodások szemüvegén keresztül van értelmezve piac, élet, ember és közösség?

„Az élethez nem elegendő a haladás babonája” – állította a 19. század végén Tolsztoj. De a haladó szellemű gondolkodóktól hangos kávézókban a kritikákat nem hallották. És ez sajnos, úgy látszik, ma sincs másként. Pedig a trendkorrekt szempontok alapján gondolkodó világmegváltók az elmúlt évtizedekhez hasonlóan (mialatt visszafizethetetlen adósságba vitték a népeket) ma sem látják a zsákutca jelét, de ez a kis kellemetlenség nem gátolja őket abban, hogy továbbra is megszakértőzzenek mindent, ami él és mozog. „Mikor jönnek megint rendbe a dolgok? Mikor lesz már nyugalom és béke?” – vetik fel nap mint nap a patetikus kérdést a gondterhelt arcú műsorvezetők, miközben a haladni akaró tömeg aggódva tekint a „valamerre” haladását gátló okokra és tényezőkre.

Talán eljött az ideje, hogy a 2013-as esztendővel leszáradjon rólunk, európai polgárokról ez az önvakító tévszemlélet és a lényegi dolgok felé fordulva rájöjjünk, hogy a gazdasági nehézségek közepette is van élő remény valamennyiünk számára. Csak a létzárda szerepét betöltő szemüveget kell félretennünk, hogy lássuk: ahol nincs helye a pótszergyárak bogyóinak, ott az őszinte keresés nyitotta ablakokon beviláglik a napsugár.

Ennek fényében kívánok minden kedves olvasónak békés, örömteli és eredményekben gazdag új esztendőt! 

Lőrinczi Lóránd