Valutaalap: inkább infláció, mint recesszió!

Az 1970-es évekig elterjedt közgazdasági gondolatok szerint a gazdaság növekedése szükségszerűen együtt jár az inflációs ráta gyorsulásával. Aztán az olajválságok évtizedének stagflációja (infláció és gazdasági stagnálás egyszerre) előtérbe tolta ennek az egyszerű doktrínának a cáfolatát, és népszerűvé vált a monetarista, majd újklasszikus közgazdaságtan. Ebben az új doktrínában központi gondolat volt az árstabilitás fontossága. Ami a gazdaságpolitikát illeti, az új irány elsősorban itt vette át a hatalmat, ami különösen Európában a szabálykövető monetáris politika, majd a független jegybankokra épülő inflációs célkitűzés politikájának elterjedésével teljesedett ki. Noha az Egyesült Államokban, ahol a munkanélküliségtől és recessziótól való félelem mindig is erősebb volt az inflációt övező kétségeknél, a jegybank szerepét betöltő FED már korábban is rendkívüli monetáris lazítást vitt végbe, Európában más volt a helyzet. Az Európai Központi Bank rendszeresen elutasítja a monetáris lazításra irányuló felvetéseket. Nehezen is tehetné, hiszen az EKB a német jegybank által követett antiinflációs politika örököse.

Ugyanakkor a felvetés korántsem ok nélküli. A görög adósságválság kapcsán egyre jobban látszik, hogy az ottani államadósság mára már olyan mértéket öltött, hogy abból az európai döntéshozók (és egyébként az IMF) által követelt megszorítások követése már nem jelenthet kiutat. A megszorítások visszavetik a növekedést, melynek kapcsán emelkedik a GDP-hez viszonyított adósság, ez újabb megszorításokat generál, ami miatt az ország recessziós spirálba kerül. A válság megoldása a részleges államcsőd elismerése, illetve az adósságok elinflálása lehet, utóbbihoz azonban, legalábbis, amíg Görögország eurozónatag marad, az Európai Központi Bankra és természetesen a többi tagállam hozzájárulására is szükség van. Az euró elinflálása és ezzel esetleges leértékelődése noha kétségtelenül veszélyeket is rejt magában, a többi tagállam számára is hasznos lehet: javítaná versenyképességüket a világgazdaságban. Kérdés, hogy a korábbi hiperinflációkat még mindig nem elfeledő német döntéshozók hogyan viszonyulnak ehhez a potenciális fegyverhez. Az IMF ajánlata a magyar gazdasági döntéshozatal számára is érdekes lehet. Már korábban is felmerült, hogy a magyar gazdaság számára is az infláció felpörgetése és a forint leértékelődése jelentheti a megoldást és a kiutat. Azonban a devizahitelezés felfutása ezt nem tette lehetővé, hiszen a forint leértékelődése egyet jelentett a devizahitelesek terheinek növekedésével. A közelmúltban bejelentett, a devizahitelek előtörlesztését kedvezményes árfolyamon lehetővé tevő kormányzati javaslat azt a célt is szolgálhatta, hogy egy esetleges monetáris politikai lazításhoz mozgásteret teremtsen. Ami azonban problematikus: ha megismétlődik az a jelenség, amit egyszer már láthattunk a világgazdaság történetében valamikor a két világháború között, a nagy világválság kitörése után. Ez pedig a versengő leértékelések időszaka. Tekintve, hogy az Egyesült Államok már eddig is sokat tett a dollár leértékelődésének irányába, ráadásul sok feltörekvő ország saját gazdaságát valutájának viszonylagos alulértékeltségével pörgette fel az elmúlt évtizedekben, valós veszélynek látszik, hogy az infláció felpörgetése egy ilyen, egymással szemben vívott, megnyerhetetlen leértékelési háborúba torkollik.

Vigvári Gábor

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem világgazdasági tanszékének tanársegédje