Vadászat angyalokra

Egyszer ugyan láttam, amint a vacca sacrát alaposan megkergetik az egyik delhi piacon. Ugyanis lopott. A tét nem volt nagy, egy fej friss salátát tulajdonított el a tettes. A példázat napnál világosabban ragyogott: a szentségnek is vannak határai. Tehát sétáltunk Kolozsvár főterén. A gyermekek röpködtek a Mátyás-szobor körül, szárnyatlan angyalok, kavicsot, csikkeket, madártollat szedegettek. Mi pedig, gondos szülők, békésen kérőztünk, időnként kenyérmorzsát szórtunk a földre, odacsalogattuk a galambokat, hogy csemetéink aztán lelkesen kergessék őket, tollfelhőket eregetve. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ott kuporogtak a Király mögött a lovon, néha leszarta őket egy-egy ijedten felröppenő szárnyas patkány, testtelenségük biztos tudata azonban megerősítette őket hitükben. Az apró bombák a királyi ló farán csattantak. Csend volt és béke. Szentnek éreztük magunkat, a szentségit! Aztán a gyermekek elunták az önkéntes tisztogatást, madarak elleni hadviselést, egyebet, és elindultunk. Átkeltünk a vasárnapi úton, aszfaltfolyam volt, nem is út, ünneplőbe öltözött ő is, és tudtuk, ebbe a vízbe sem lehet kétszer belelépni, de bár egyszer megadatott nekünk. Betértünk a Tükör utcába, andalogtunk, mint a délután, alaposan megvizsgáltunk minden kirakatot. Homályos asszociáció gomolygott bennem a lélek tükréről, de aztán mégsem öltött körvonalazható alakot. Pufók angyalok, oroszlánok, szakállas fejek mosolyogtak le ránk az Atyafiúszentlélek tulajdonában levő épületekről. Kedvenc kirakatunk elé értünk. Pajzán kezek teleragasztották pogány alakokat, szimbólumokat ábrázoló képekkel. A Húsvét-szigetitől a földalatti népekéig minden kultúra képviseltette magát az üvegen. A tükör (ez az, villant eszembe, a kirakat tükör, a bolti léleké) mögötti barlang sötétbe burkolózott, nem lakta semmilyen föníciai eredetű szellem. Az Atyafiúszentlélek hajléktalanszállást tervezett ide, központi fűtéssel, imakanapékkal, szenteltvízmedencével, kaszinó méretű adakozópersellyel, miként illik Ahhoz, Aki végtelen kegyelmű és hatalmú egyben. A földi helytartók elkezdték a munkálatokat, s az épület alakult is, lassan, méltóságteljesen, akár a kölni dóm. Az angyali munkaerő eltávolította a pincelyuk fölött trónoló védőkupakot, az alvilág és felvilág közötti átjárást ily módon is megkönnyítendő. Na de az ördög nem alszik, pláne, ha rányitják az ajtót. A pogány ikonok oly mértékben lekötötték figyelmünket, hogy nem vettük észre a pokol kapuját. Egy szó mint száz, egyik gyermekünk beesett a lyukba. Pontosabban, miniatűr Tar Lőrinc gyanánt megkezdte alászállását. Persze azt is mondhatná valaki, mit nyavalygok annyit, kettő van nekem. A mennyei érvelés szerint Atyafiúszentlélek adta őket, hát el is veheti. Ami igaz is, bizonyos értelemben. Egy sokkal földközelibb gondolatsor viszont arra a következtetésre vezetett, hogy a pince feneketlen, de legalább öt méter mély, és valószínűsíthető, hogy a zuhanás nyolc napon, kis balszerencsével örökkévalóságon túl gyógyuló sérüléseket okozhat. Ez is igaznak tűnt akkor, bizonyos értelemben. És az is, hogy a mítosz szerint a negyvennyolcas szabadságharc egyik kemény ütközete előtt egy hadfi így fohászkodott: Isten, te most ne segíts, te most csak csodálkozz. És az is, hogy segíts magadon, s Isten is megsegít. Mindezeket mérlegre téve társam úgy döntött, mellőzi a mennyei érveket, a gyermek után kapott, és kihúzta a föld alól. Az angyalok, oroszlánok, szakállasok arcáról elillant a mosoly. Nem tudnak vigyázni? Így jár, aki bálványt imád!

Gondolom, az Atyafiúszentlélek azért nem aggódik az alvilági lyuk miatt, mert nincs neki teste. Földi helytartóinak pedig szárnyuk van, és egyébként is Istennek tetsző dolgot művelnek a porban. Aki pedig az Ördöggel cimborál ahelyett, hogy az Ígéret Földjére vetné a szemét, az magára vessen, ha elnyeli a föld mélye, Kolozsvár kellős közepén.

Másnap reggel elmentem a Kossuth Lajos utcai fegyverboltba. Megkérdezték, mire kell nekem a Henry-karabély. Mondtam, angyalokra akarok vadászni. Kihívták a mentőt. Sietve megjegyeztem, hogy nem gondolom komolyan. Mondták, ők sem. Úgy látszik, mindent azért mégsem lehet pénzért megkapni. Vagy mégis? Egy barátomtól kaptam a tippet: egy közeli kisvárosban alig használt T–54-es szovjet tankot vásárolhatok, potom áron. Azóta járőrözök a Főtéren. És azóta tényleg csend van. És béke. És rend. Az angyalok viszont kihalófélben vannak. Tudom, hogy jó úton járok. Egy későbbi, sokkal későbbi vasárnap délután az Atyafiúszentlélek gyöngéd csókot lehelt a homlokomra.