Utólag a besúgókról – sine ira et studio

Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.

Szabadulás utáni rabság

A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.

Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.

Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.

Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.

A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.

Macska-egér játék szekusokkal

Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.

Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.

Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.)

Emberkaméleonok
Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.

Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.

Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.

Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.

Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.

Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”. 

Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke