Azonban ha olyan érzékeny területre tévedünk, mint a holokauszt és ennek vonatkozásai, az alkotóknak igencsak megfontoltan és óvatosan kell eljárniuk, hogy véletlenül se sértsenek meg senkit, magukra vonva nem csak a kritikusok, de a közvélemény haragját is. Ilyen tekintetben ugyanis a közönség hozzászokott az egyértelmű szituációkhoz, ahol pontos és éles határvonal van a jó és rossz, fekete és fehér között.

Ezt a történetet árnyalja egy kissé A felolvasó (The Reader) című film, amely egy Michael Berg nevű kamasz (David Kross) és egy Hanna Schmitz (Kate Winslet) nevű, a fiúnál jóval idősebb jegyellenőr között kibontakozó románc történetét ecseteli a háború utáni Németországban. Michael éppen az iskolából igyekszik hazafelé amikor az utcán rosszul lesz.

Hanna megszánja, és segít neki hazajutni. Hetekkel később, amikor a fiú kigyógyul a skarlátból, felkeresi titokzatos segítőjét, hogy köszönetet mondjon neki. Ekkor kezdődik meglepően heves viszonyuk, mely nemsokára amolyan „adok, kapok” játékká alakul: Michael felolvas Hannának az Odüsszeiától kezdve A kutyás hölgyig sorra véve a klasszikus irodalom gyöngyszemeit, a nő pedig cserébe a szexualitás egyre mélyebb rejtelmeibe vezeti be ifjú „tanítványát”.

A film első felében nem is sejtjük, hogy az alig 16 éves Michael és a harmincas éveiben járó Hanna bizarr románcával induló történet – mely Hanna titokzatos eltűnésével ér véget – hajtűkanyarszerű fordulattal a bíróságon folytatódik nyolc évvel később, ahol az azóta joghallgatóvá vált Michael a vádlottak padján pillantja meg újra egykori szerelmét. A helyzet könyörtelen, Hannát háborús bűnök gyanújával hallgatják ki, a vád ellene: háromszáz zsidó nő halálában való bűnrészesség. Ez az a pont ahol a néző nagyjából ugyanabba a helyzetbe kerül, amibe Michael. Eddig semmi jel nem mutatott arra, hogy ez megtörténhet, mégis megtörtént.

Egy együgyű, butácska alakot láthatunk a vádlottak padján, aki nem fogja fel teljesen tettének súlyát, de akinek tettére nincs magyarázat, és nincs bocsánat. Amikor nekiszegezik a kérdést, hogy mért nem engedte ki társaival az égő templomba zárt foglyokat, a válasz csak ennyi: „Mert őrök voltunk. A mi dolgunk a foglyok őrzése volt. Nem hagyhattuk, hogy megszökjenek”. Bűntársai öszszefognak ellene: megvádolják, hogy vőgig ő parancsolt, miatta haltak meg a légicsapás során lángra kapott templomban a foglyok, és a jegyzőkönyvet is ő írta.

Ez utóbbit nyilvánvalóan nem tehette, ám a titkát, mellyel ezt bizonyíthatta volna nem fedi fel, inkább magára vállalja a vádakat. Életfogytig tartó börtönbüntetést kap, ezzel pedig nemcsak bűnös, hanem bűntársai áldozata is lesz. Michael is rájön ugyan a titokra, ami javíthatná a nő esélyeit a tárgyaláson, de nincs ereje közbelépni.

A Daily Telegraph című angol napilap kritikája szerint „a film az eddigi legrosszabb holokausztfilm, mert arra kér minket, hogy szimpatizáljunk egy dacos tömeggyilkossal.” Ron Rosenbaum a Hitler magyarázata (Explaining Hitler) című könyv szerzője egyenesen „náci pornóként” emlegeti a filmet. Nem minden indulattól mentes, mondhatni habzószájú kritikájában nehezményezi, hogy az alkotók a film elején megkedveltetik a nézőkkel Hanna alakját, és csak aztán tárják elénk a szereplő sötét múltját.

Véleménye szerint ahhoz, hogy valaki ne vegye észre, mi történt a zsidókkal a munkatáborokban (Hanna a történet szerint Auschwitzban is dolgozott őrként), nemcsak a főszereplő hiányosságaival kellett, hogy rendelkezzen, hanem „süketnek, ostobának és vaknak kellett lennie (…). Totál hülyének, olyan hülyének, mint azok, akik A felolvasót Oscar-díjra jelölték csak azért, mert az holokausztfilm.”

Mark Weitzman, a New York-i Simon Wiesenthal Centrum elnöke is felháborodásának ad hangot a filmmel kapcsolatban, amikor így fogalmaz: „Undorító, ahogyan Daldry Kate Winslet nőies testét arra használja, hogy egy undorító szereplő számára váltson ki együttérzést. Daldry elkerüli, hogy megmutassa a a bűnök borzalmait, ehelyett holokausztsikket kapunk, amely csak a szexről szól, nem a tömeggyilkosságról.”
Ez utóbbi kritikát támadnám meg először.

A film nem holokausztfilm. Nem célja, hogy a holokauszt borzalmait bemutassa. A célja az, hogy betekintést engedjen a háború után született német nemzedék problémájába: miként lehet elfogadni az elődök bűnét, meg lehet-, meg szabad-e bocsátani ilyen kegyetlenséget? Ilyen tekintetben a filmnek éppen erőssége, és nem hátránya, hogy nem találkozunk olyan jelenetekkel, amelyek a munkatáborok kegyetlenségével, a mészárlásokkal foglalkozik, hiszen így a nézőnek lehetősége van Michael és nemzedéke szemével látni és tapasztalni a történéseket, jobban megérteni, amit ők éreztek.

Ha innen indulunk ki, a főszereplő esetleges visszaemlékezései, melyek minden bizonnyal a jól ismert fekete-fehér képkockák közvetítésével mutatnák be a holokauszt borzalmait, egyenesen negatív hatást érnének el, megbontanák a film egységét. Az hogy Kate Winslet karakterét nem tudjuk kizárólag rosszként látni, véleményem szerint szintén a film előnyei közé tartozik, hiszen sokkal életszerűbb.

Elég, ha a Ralph Fiennes által alakított Amon Goethra gondolunk a Schindler listájából. Arra az Amon Goethra, aki akasztásának pillanatában is Hitlert élteti. Hozzá képest Hanna sokkal színesebb karakterként lép fel, holott csak tetteiből és utalásokból kapunk képet a jelleméről.
A film Bernhard Schlink több mint 40 nyelvre lefordított, világhírű regénye alapján készült, mely a német oktatásban kötelező tananyagként szerepel, éppen mert a háború utáni Németország önismereti problémáit fejtegeti.

A film maga két síkon foglalkozik az eseményekkel, bemutatja a fiatal Michael történetét, majd az idős Michael (Ralph Fiennes) útkeresését, és az immár börtönben lévő Hannához való viszonyulását. Szemtanúi lehetünk, ahogy Michael megtalálva a régi könyveit, elkezdi azokat magnóra olvasni, hogy aztán a kazettákat elküldje Hannának a börtönbe. Meglátogatni azonban nem meri, csak akkor látja viszont, mikor 20 év múlva kilátásba helyezik a nő szabadlábra helyezését.

Mindent egybevetve A felolvasó egy jó film, de figyelembe véve a téma iránti érzékenységet és az egyes körökben tapasztalható felháborodást, érthető, hogy az Oscar-zsűri csak Kate Winslet alakítását merte jutalmazni. De ha képesek vagyunk túllátni Winslet „nőies testén”, egy elgondolkodtató, színes és szomorú történet bontakozik ki előttünk, olyan kérdésekkel, amelyekre a választ ki-ki magának adhatja csak meg.