Újítások a fogászatban – interjú Czira László Árpád szatmári fogorvossal, feltalálóval

– Fogorvosi karrierje 1952-ben kezdődött. Mennyit fejlődött a fogászat több mint hatvan év alatt? Milyen módszerekkel, anyagokkal dolgoztak régen?

– 1946-ban kezdtem el az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen, majd 1950-ben megalakult országos szinten az első fogászati részleg a kolozsvári orvostudományi egyetem keretében, én pedig átiratkoztam, így 1952-ben szájsebészként, illetve fogorvosként diplomáztam. A részleg vezetője Cornel Opriş neves szájsebész volt, akit nagyra tartottam, és a viszonyunk is kiváló volt, rengeteget dolgoztunk együtt. Akkoriban kezdték el a fogászatban használni például koronák készítésére az akrillt, ami egy fogászati műanyag. Ezt az anyagot ma is használják, azonban a technológia mára egész más lett. Porcelánból is dolgoztunk, viszont az elég drágának számított.

Pótlást készítettünk aranyból is, valamint egy fémötvözetből, úgynevezett viplából. Fogpótlásnál, akárcsak manapság, szintén lecsiszoltuk az egyik vagy mindkét szomszédos fogat, hogy felhelyezhessük a koronát, de már akkor próbálkoztunk úgy műfogat felhelyezni, hogy ne kelljen ép fogakat lecsiszolni. Az egyik újításom épp ehhez fűződik. Menettel ellátott kampókat terveztem, ezt felcsavartuk a fog gyökerébe, és erre jött az akrillfog. A műanyagot kis, méretre formázott fémtokba helyeztem, ami a fogon maradt, amíg az akrill megkötött, majd lefejtettük a vékony rézlemezből készült fémtokot.

– Nagyon szépen rajzol. Bizonyára ennek is nagy hasznát vette a munkája során…

– Igen, a kolozsvári egyetemen együtt dolgoztam két kutató szakorvossal, Opriş és Benetato professzor mellett tevékenykedtem asszisztensként, a találmányaikhoz én készítettem a rajzokat, valamint a viaszmulázsokat a ritka szájsebészeti esetekről, daganatokról. Ez fontos volt, didaktikai eszközként szolgált később az egyetemen. Benetato profeszszorral idegélettani kísérleteket is végeztünk, például a gerinc mellett futó idegek funkciójának vizsgálata érdekében nyaki tájékon összekötöttük két kutya vérkörét, így jöttünk rá összefüggésekre. Opriş professzor nem csak szakmai szempontból volt életem egyik meghatározó személyisége, hanem emberileg is sokat nyújtott nekem. Bizalma, barátsága erőt adott.

– Pályafutása kezdetén hogyan viszonyultak a páciensek a fogorvoshoz?

– 1952 őszén leépítés volt az egészségügyben. Engem az egyetem befejezése után Vatra Dornei járásba, akkori nevén rajonba neveztek ki. Én voltam az egyedüli fogorvos, rajtam kívül csak két fogász teljesített ott szolgálatot. Mivel az első évben rendelőm nem volt, a nőgyógyászaton dolgoztam, melyet történetesen egy szatmári ismerősöm, Grósz főorvos vezetett. Én voltam ugyanakkor a törvényszéki orvos is. Egy év elteltével a helyi bányavállalat felszerelt nekem egy rendelőt, és jó fizetéssel alkalmazott. Magánklienseim is voltak bőven. A helybeliek inkább csak fogat húzatni jártak, de végeztünk fogpótlást és protéziseket is. Egy szatmári technikussal, Hudák Istvánnal dolgoztam, postán küldtem a megrendeléseket, és szintén postán kaptam az elkészült fogakat is. Ott szerettem meg a vadászatot, mely mai napig a szenvedélyem maradt. Rengeteg volt a farkas, vaddisznó és siketfajd a környéken, főleg azokra vadásztunk.

– Miként sikerült a hazatérés a moldvai kitérő után?

– Négyéves moldvai praxis után tértem haza. Az akkori vasúti kórházban alkalmaztak, ahol egy nagyszerű orvossal, dr. Aurel Boţ ortopéd szakorvossal hozott öszsze a sors, együttműködésünk eredményeként pedig számos felfedezés született, melyekkel hazai és nemzetközi konferenciákon egyaránt sikert arattunk. Terveztem például olyan kanalat, amivel gipszmintavétel céljából be lehetett nyúlni olyan emberek szájába, akik valamilyen oknál fogva – például baleset miatt – nem tudták a szájukat nagyra tátani.

– Melyek voltak a legjelentősebb felfedezéseik?

– Ezek egyike az úgynevezett aktív gipszkötés volt, melyre 1963-ban találmányi szabadalmat kaptunk Aurel Boţ kollégámmal. A gipsz alatt gumitömlőt helyzetünk el oly módon, hogy minél nagyobb felületet képezzen, melynek segítségével fizioterápiás beavatkozásokat végezhettünk, így kevésbé sorvadtak el az izmok a kötés alatt, és a betegek komfortérzetét is sikerült növelnünk. A csőben tetszés szerint tudtunk hideg vagy meleg vizet áramoltatni, így lehetett hűteni gyulladás-vagy fertőzésveszély esetén, avagy melegíteni, ha serkenteni kívántuk a vérkeringést. A bőrfelület szellőztetésére is lehetőséget biztosított a kötés a beépített szelepek révén. Ezek zárásával, illetve a csövekben áramoltatott levegő nyomásának periodikus változtatásával lehetőség nyílt az izmok masszírozására, illetve a vérkeringés normalizálására. Ugyancsak a szelepeken át gyógy-, valamint fertőtlenítőszerek juttathatók a gipszburkolat alá, ami szintén serkenteti a gyógyulási folyamatot.

– A sebellátás terén is volt egy sokak által elismert újításuk.

– A klasszikus kötés egyrészt nem mindig szigeteli el megfelelőképpen a levegőben levő mikrobákat idegen testként irritálja a sebet, a sérülésen fájdalmat okoz, cserélése alkalmával a hegedések felszakadnak, gennyeződéseket idézhet elő. Mi plexitből készítettünk borítókamrát, melyet oly módon helyeztünk a sérült felületre, hogy a szélein légmentesen zárjon. A kamra fala nem tapadt a sebre, légréteg maradt közte és a sérült felület között. A műanyag borítón légmentesen zárható nyílásokat alakítottunk ki, melyen orvosságokat lehetett a sebre juttatni, tetszés szerint tudtuk a hőmérsékletet szabályozni, és állandóan szemmel tudtuk követni a folyamatokat. Tízszer gyorsabban gyógyultak így a sebek, mint hagyományos kötés alkalmazása esetén.

– Egyik műtétjükből film is készült. Mi volt ebben az újdonság?

– Egy 18 éves női páciensünk felső karján rosszindulatú daganat, úgynevezett mieloplax volt, mely lényegében feloldotta a felkarcsontját. Abban az időben bárhová fordul, levágták volna a karját. Mi viszont Boţ doktorral eltávolítottuk a csont megtámadott részét, a helyét pedig kitöltöttük fogászati műanyagból készült felkarcsontprotézissel, melyet vitáliumszegecs segítségével a megmaradt csonthoz rögzítettünk. Vigyáztunk, nehogy sérüljön a csonthártya, így egy idő után csontréteg fejlődött a műanyaggal pótolt részre, és lényegében tökéletesen meggyógyult a lány karja. Bármilyen munkát képes volt elvégezni a favágástól a vízhordásig, több mint 80 évig élt. Erről a műtétről, illetve eljárásról készült film, melyet számos városban játszottak a mozikban.

– A fogorvosi tevékenységet már abbahagyta, vadászni azonban ma is szokott.

– Ha nincs túl hideg. A vadászatban főképp a természetjárás vonz, egyébként sosem lőttem le például vemhes állatot vagy kölyköket. A helyi egyesület 2007-ben örökös vadászi címet adományozott nekem.

– Édesapja, idősebb dr. Czira Árpád is jelentős személyisége volt Szatmárnémetinek, egy időben alpolgármesterként is tevékenykedett. A szibériai fogságból történt szökése során átélt úti kalandjairól kötetet adott ki pár éve a megyei múzeum, és emléktáblát is avattak egykori otthonuk falán.

– Bár kevés időt tölthettem együtt vele, édesapám meghatározó személyisége volt életemnek. Sorsa különösen kalandos volt, fiatal tisztként az első világháború idején a szibériai hadifogságból Kínán, Japánon, Amerikán és Anglián keresztül hazaszökött alakulatához. Tettéért soron kívül főhadnaggyá nevezték ki, kitüntették az első osztályú ezüst vitézségi éremmel, és az olasz frontra vezényelték. A feljegyzései alapján készült úti beszámoló pár éve könyv formájában jelent meg a Szatmár Megyei Múzeum gondozásában. A két világháború között, a 30-as években volt alpolgármestere Szatmárnémetinek.

– Betöltötte 85. évét, a második világháborút felnőtt fejjel élte át. Melyek voltak élete legemlékezetesebb pillanatai?

– Négyszer voltam a halál torkában. Tizenhat éves koromban a Balatonon egy lány kihívott úszóversenyre, akiről csak később tudtam meg, hogy távúszóbajnok. Csak az utolsó erőmmel sikerült visszaúsznom a csónakig. Nagykárolyban a vasúti állomás melletti lövészárkokban feküdtem, amikor a vasúti csomópontnak számító pályaudvart 1944 szeptemberében szétbombázták. Szovjet kivégzőosztaggal is néztem farkasszemet, Szatmárnémetiben pedig egy orosz katona eresztett utánam sortüzet 1944 novemberében. Mindannyiszor a lélekjelenlétem mentett meg. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember vészhelyzetben megőrizze a hidegvérét. Mindig nyugodt természetű voltam, az életfelfogásom olyan volt, hogy soha nem estem pánikba, bármely helyzetben tudtam uralkodni magamon. Ez a hétköznapi életben és a munkám során is nagyon sokat segített.