Új krónikás hagyományok

Dehogyisnem, csak ha ezt nyíltan kijelentem, akkor azonnal eltaposnának, mint egy kellemetlenked? bogarat vagy férget. Igyekszünk politikamentesen tevékenykedni, szelíden, a békér?l énekelünk. Nem lobogtatjuk fennen a zászlót – mi a kokárdát is belül hordjuk. Nem az a dolgunk, hogy magunk ellen hangoljuk a világot, hanem igyekszünk megkeresni az együtt érz? magyar embereket, és kézen fogva, velük együtt feszítjük ki ezt a hálót. Hiszen bármerre járjunk a világban, mindenhol vannak magyar emberek, és mindenkiben megmaradt a magyar érzelem. Néha ezt az érzelmet egy mélyebb réteg alól kell el?piszkálni, mert amikor jól megy a sorsa az embernek, hajlamos elfeledkezni a testvéreir?l, de a bajban összefog a magyar.

Úgy értesültünk, hogy zeneiskoláját a kilakoltatás veszélye fenyegeti.

Örülök, hogy felvetette a problémát, hiszen az erdélyieknek is tudniuk kell, milyen iszonyatosan nehéz körülmények közt dolgozunk. Valóban kilakoltatás el?tt állunk, mert nem kellünk a „fels? rétegeknek”. Egyszer? dolguk volt az illetékeseknek, mert képtelenek voltunk fizetni a f?tés- és villanyszámlát, és erre hivatkozva kilakoltatnak bennünket. Már másfél éve nem hivatalosan tartózkodunk az épületben. Sok választási lehet?ségünk nincs... Majd a Margit híd alá megyek a zenei gyermekeimmel együtt, hiszen nekem sincsen lakásom, mert a rózsadombi lakásom árát beleépítettem ebbe az iskolaépületbe. Arról volt szó, hogy 25 évre kapjuk meg ezt az épületet. Ha el?bb raknak ki innen, akkor nekem sincs, ahová mennem. Úgyhogy megyünk együtt a Margit híd alá, és jó nagy plakátot akasztunk a nyakunkba, amelyre ráírjuk: „Mi vagyunk a krónikások, nincsen helyünk, helyet keresünk.” Úgy t?nik viszont, hogy ténykedésünk nem maradt szeretet és figyelem nélkül, ugyanis az V. kerületi önkormányzat sietett a segítségünkre. Remélem, hogy amikor legközelebb Erdélybe jövünk, már arról számolhatunk be, hogy a Krónikás Zenedének V. kerületi címe van. Ez azért nagy dolog, mert a Parlament is az V. kerületben van. Tehát valójában Budapest szívébe kerülünk, annak a szívnek pedig nagy szüksége van a vérátömlesztésre, ezért lesz jó, ha mi oda költözünk.

Hány erdélyi hallgatója volt az évek során a Zenedének, és kik értek el kimagasló eredményeket?

Meg sem tudom mondani, hogy hányan tanultak nálam Erdélyb?l. A közel tizenegy év alatt négyszáz olyan tanulója volt az iskolának, aki hosszabb-rövidebb id?t itt töltött. Ez id? alatt volt néhány olyan fiatal is, aki dobbantási lehet?ségnek próbálta felhasználni az iskolát az áttelepedéshez. Ezekt?l a személyekt?l igyekeztem megválni, hiszen nem azért hoztam létre az iskolát, hogy Erdélyb?l elcsábítsam az embereket, hanem azért, hogy tanuljanak, majd jöjjenek haza, és hozzák a reménységet, a hitet, a fényt. A kisebbségi létbe ugyanis sokszor belefásul az ember, és kell a küls? meger?sítés. Viszont számos olyan tanítványom van, akik nagy sikerrel elvégezték az iskolát és diplomáztak már. Hadd kezdjem mindjárt a sort két kedves gyergyószentmiklósi tanítvánnyal, Nádi Csongorral és Portik Bakai Dalmával, akik már számos országban sikereket értek el. A közelb?l, Gyergyóremetér?l jött György Rózsa Sándor, aki már a budapesti operettszínházban is f?szerepeket énekel, többek közt a Shakespeare-m? alapján készült Rómeó és Júlia musicalben Rómeó szerepét. Meg kell említenem még a székelyudvarhelyi Deák Csongort és a csíkszentdomokosi Kurkó Józsefet, aki több filmben is szerepel. Szászrégenb?l jött Szász Gyula, aki rockoperák f?szerepeit énekli, és Varga Miklós utódjaként emlegetik; vagy Madaras Zsolt Szovátáról, aki úgy énekel, hogy a nemrég létrehozott Üzen március cím? rockoperában már neki írták a dalt. Ezek óriási eredmények és sikerek. Nemsokára diplomázik a marosszentgyörgyi Lovász Ágota, aki egy másik krónikáshoz ment férjhez, a szászrégeni Demeter Attilához. Azt is örömmel kell megemlítenem, hogy egyre több házaspárunk van. Hosszú a sor, és bocsánatot kérek, ha valakit kifelejtettem.

Az 1996 januárjában bekövetkezett autóbalesete, majd az ezt követ?, csodával határos gyógyulása után életcéljául t?zte ki a tehetséges gyerekek támogatását. Közöttük számos olyan is akad – f?leg a külhoni fiatalság körében –, aki nem engedheti meg magának a tandíjas magániskolát, mégis helye van a zenedében.

A tehetség mellé nem mindig osztanak pénzt. A tehetségek mellé szeg?dtem, hogy véletlenül se kallódhassanak el, mert nincs elég pénzük a tanuláshoz; vagy mert id?sebbek annál, hogy más zeneiskolába bevennék; vagy ne adj’ Isten, 22-23 éves korukban jutott eszükbe, hogy a zene az életük célja, ezt szeretik a legjobban és ezt választják hivatásul. A legid?sebb növendékem 58, a legfiatalabb négyéves. Sokat járok mindenfelé a tizenötmilliós magyarság körében, és mindenütt megtalálom azt a magot, amely képes összetartani, és áldozatot hozni. Ugyanakkor azt is tudom, sajnos, hogy fejét?l b?zlik a hal... Sokszor érzi azt az ember, hogy nincs kiút, nincs tovább. Reménytelenség, szétszakadás és megtagadás van, az apa a fiút, a testvér a testvérét elátkozza. Mégis azt mondom, hogy ez a gonosznak egy korszaka, és hinnünk kell abban: ha összefogunk, és egyet akarunk mi, akik jót szeretnénk tenni, akkor mindezen felül tudunk kerekedni.

Dalai, versei a legmélyebb emberi érzelmekr?l szólnak egy olyan korban, amikor mindenki álarcot visel. Néha nincs az az érzése, hogy az árral szemben úszik?

Jaj, dehogy nincs! De ez már teljesen természetes nálam, hiszen 1968 óta ezt teszem. Akkor azáltal váltam hirtelen ismertté, mert a Nyílik a rózsa, illetve a Röpülj, páva népdalvetélked? zs?rije kifogásolta, hogy gitárkísérettel énekelem a népdalokat. A zs?ri kidobott a vetélked?b?l, de mivel akkoriban én voltam a legfiatalabb versenyz?, a közönség pártomat fogta és visszaszavazott a versenybe. Ezt aztán arra használtam, hogy megpróbáltam örömet szerezni, és híveket toborozni a hagyományoknak. Belátom, kissé furcsán ápolom a hagyományokat, de én ezt így gondolom. Most szület?ben vannak újabb krónikás hagyományok is, hiszen a tanítványaimat mindig arra buzdítom, hogy ha kicsírázik lelkükben egy vers vagy dallam, azt fogalmazzák meg a mai kor követelményei szerint, ugyanakkor tiszteljék, szeressék a régit, és próbáljanak megmaradni abban a stílusban, azt fejleszszék tovább.

Mib?l táplálkozik az az életenergia, elszántság, aminek segítségével egyid?ben tanít, dalol, verset ír és el?adóm?vészként lép fel különböz? helyeken?

Hasznára szeretnék válni az embereknek. Erdélyb?l vittem magammal azt az életfilozófiát, miszerint ha valaki valamire rászorul, akkor azt segíteni kell, annak szeretnék használni. Erre pedig kétségtelen igazolást kaptam „fentr?l”. Az 1996-os balesetem túlélése és a gyógyulásom mi más lenne, ha nem égi jel. A két napig tartó kómában az Úr vendége voltam, a fényben pedig megkaptam a magam feladatát: járjam a végeket, és vigyem a hírt, hogy vannak még tisztességes magyarok emitt is, amott is. Ugyanakkor azt az üzenetet is kaptam, hogy egymagamban nem vagyok elég, ezt az er?t meg kell sokszoroznom. Ezért hoztam létre az iskolát, hogy ezt az er?t adjam át az utánam következ?knek, mert muszáj, hogy legyenek krónikások.

J. A.

Dévai Nagy Kamilla

1950. február 17-én született. 1968. november 10-én a Magyar Televízió Nyílik a rózsa cím? népdalvetélked?jén láthatta el?ször a közönség. Liszt Ferenc- és Kazincy-díjas énekes-el?adóm?vész, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjének kitüntetettje; a Vitézi Lovagrend tagja; számos nemzetközi elismerés és díj birtokosa. A Krónikásének Közhasznú Alapítvány Zeneiskola alapító igazgatója.

„Belátom, kissé furcsán ápolom a hagyományokat, de én ezt így gondolom. Tanítványaimat mindig arra buzdítom, hogy ha kicsírázik lelkükben egy vers vagy egy dallam, azt fogalmazzák meg a mai kor követelményei szerint, ugyanakkor tiszteljék, szeressék a régit.”