Twain és a mesterhármas kudarc

Jómagam a kamaszkor mennyországába, minden alkalommal, annó. Hiszen első kézből éreztem (nem tudtam azaz), milyen dimenziók rejthetik Tomot, mintegy a mondatok bozótjában. Később, sokkal később, feltettem magamnak a ráció szülte kérdést. Tényleg, hol is van Tom? Vagy, ha tetszik, hova lett? Mert lényeges különbség van a két rétori kérdés között. A vanás feszül szembe a levéssel. Persze a szerző, Samuel Langhorne Clemens, ismertebb nevén Mark Twain szépen kigyomlálta saját maga alkotta bozótját a történet írása során, lekerekítette, emészthetővé tette ezt a vanás-levés ügyet. És nemcsak a Tom Sawyerben. Minden közismert, bestseller titulussal illetett regényében akcióba lép a szerzői nyesőolló. A levés teret nyer a vanással szemben. Na igen, a sikernek ára van. Szerzőnk inkább vállalta, hogy ifjúsági könyveket, néha, kis jóindulattal, fantáziaregényeket ír, mint hogy elriassza több kontinensnyi rajongótáborát. Persze, valamiből élni kell. Pedig Mark Twain elég sok mindenhez értett, az újságírástól a hajózáson át a nyomdászmesterségig. Csak hát írásból akart megélni. És sikerült is neki, méghozzá urasan. De, mint már jeleztem, ennek ára volt. Többek közt az is, hogy nem tudott mit kezdeni élete alkonyán jelentkező önmagával. Nem tudta, hol van Tom. Azt igen, hogy hova lett. Eljutott oda, ahonnan csak undorral tekinthetett arra a világra, amelyben élt.
Ennek az undornak, na jó, kiábrándultságnak a terméke A titokzatos idegen – Sátán három könyve. Amikor kézbe vettem a vaskos kötetet, azt hittem, én tudatlan, hogy trilógiáról van szó. Hamarosan világossá vált azonban, hogy francot trilógia. Döbbenettel olvastam a már életében világhírű szerző több száz oldalas kínszenvedését. Az első könyv címe Ifjú Sátán krónikája. A történet eleve gyanúsan indul. A szerző óvatosan 1702-re állítja be a történelem óráját, a helyszínt pedig Ausztriában jelöli meg. De hogyan! Idézem: „1702 májusa volt. Ausztria messze a világtól mélyen aludt.” Ez az ország, nyájas olvasó, egy másik bolygón található. Nem összetévesztendő tehát a földlakó kartográfusok műremekein fellelhető európai országgal. Ami távol van ugyan a szép Újvilágtól, de azért mégis, a táv átívelhető, a locus letapogatható. Miért ez a gyanús eltávolítása, nem is túlzással, hol-van-tomítása az egész miliőnek? Nos, a helyzet az, hogy ebbe a földön kívüli Ausztriába betoppan Sátán. Csak úgy. Mint a nagykorú western nem tudni pontosan, milyen előjelű hőse. A fekete-fehér alapelvek mentén gondolkodó jedermann számára ez a szürke, sötét titkokat rejtegető westernhős is kellőképpen problematikus. Mihez kezdjen szegény egy Sátánnal, még ha az nem is maga a Bukott Angyal, csupán annak unokaöccse? Kedves rokon. Az az érzésem, Twainnek azért volt szüksége a nagy távolságra, hogy korának olvasójával elfogadhatóvá tegye egy ilyen terhelt múltú egyén jelenlétét regényében, különös tekintettel e jelenlét minden következményére. Sátán Jr. ugyanis kapcsolatot teremt a földön kívüli osztrákokkal, nevezetesen három fiatalemberrel (tudjuk, ez a generáció a legnyitottabb az Új különböző megjelenési formáira), látszólag csupán azért, hogy elkápráztassa őket emberfeletti trükkjeivel. Ez az Übermensch agyagfigurákat kelt életre, világ és idő körüli útra röpíti újdonsült barátait, gellert ad bizonyos sorsoknak, hogy ifjú tisztelői lássák, milyen is a teremtés valójában, a hétköznapi kérőző léttel ellentétben. (Persze, megint a vanás és a levés.) A dolog meredek része akkor következik, amikor az idős, feltehetően borzasztó adag pesszimizmussal beoltott író Sátán szájába adja saját, világról alkotott nézeteit. Íme: „Tiszta szívemből mondhatom, hogy semmiféle előítéletem nincs az emberi fajtával vagy más poloskával szemben, semmiféle ellenszenvem vagy rosszakaratom.” Mark Twainről igazán elmondható, hogy pontos író volt. Nem volt kenyere a gondolati kisiklás. Viszont az első könyvben sorjázó szörnyű, ember- és emberiséggyűlölő gondolatok elborzasztották magát a szerzőt is. Olyannyira, hogy félbehagyta a művet. De csak azért, hogy újrakezdje. A második könyv címe Iskolahegy. Ezúttal abba a környezetbe helyezte a cselekményt, amit talán a legjobban ismert. Színre lép Tom Sawyer, Huck Finn és a többiek. És persze ismét Sátán, akit most nemes egyszerűséggel Quarante Quatre-nak, Negyvennégynek hívnak. Twain hazai pályán próbálja meg lejátszani, és megnyerni a második menetet. Sátán ismét eljön, és ezúttal, ha lehet, még anakronisztikusabban hat. Nem önmagában, dehogy. Az ismert környezet, az ismert történeti háttér veti ki magából mint idegen testet. A második nekifutás már a nyolcvanadik oldal körül kifullad, knock outot kap. És jön a harmadik könyv, melynek címe 44, a titokzatos idegen. A helyszín ismét a marsbéli Ausztria, a dátum még korábbi, 1490. A sztori eleje megegyezik az első könyvével. Azonban mintha mindez a távolítás nem lett volna elég. A szerző kitalál egy alient az alienben. A falu melletti várban egy nyomda működik, és a történet a csekélyke (és ebben az esetben kissé elhibázott) bevezetőtől eltekintve, itt zajlik. A sátáni kamaradráma során Numero 44, 864962, Új széria (számmisztikusok, kabbalisták, lehet kutakodni) ismét elmondja, mit tart az emberiségről. És teszi a dolgát. Vagyis csodákat.
Ezúttal Twain, úgymond, be is fejezi a regényt. De nem tud vele mit kezdeni. Nem adatja ki. Fél. Ez az én olvasatom legalábbis. Retteg sátáni regényétől. Amely korának pozitivista beállítottságú közvéleményét atomjaira robbantotta volna. Beleértve önmagát is persze. Ezért várta meg saját halálát, hogy legsötétebb, legijesztőbb, ha tetszik, sokkregényét nyugodt lélekkel az utókorra bízza. Végül is nincs mit felhánytorgatni a szerzőnek. Egyrészt, emberi a hozzáállása, túlságosan is emberi, vagyis poloskaszerű, a túlélésre játszik. Másrészt a kimondhatatlant mondta ki. Kevesen tették ezt előtte, utána. És a végén egyikük sem tudta, hova lett. Vagy hol van. Hozsánna nékik mindezért.

Mark Twain: A titokzatos idegen – Sátán három könyve. Fordította Gergely Zsuzsa. Noran, Budapest, 2007