Történetek a hét nyolcadik napjáról

Tervrajzai nagyszerű módszerrel készülnek: üres papíríveket „felejt” az emberi sorsok találkozásának legfontosabb kereszteződéseiben – hegycsúcsokon és templomokban, italmérések és gimnáziumok padjain –, amelyekre aztán feljegyzi saját félmondatát Vida minden szereplője: Horgas Artúr főépítész, Venyige tanár úr, Valdemár gróf, Guzgan elvtárs, Kappan Sanyi, Anyeszka, Rita, Ánizs és a nem szabad és nem királyi város többi polgára.

Vida Gábor Nem szabad és nem királyi című könyve a Magvető Könyvkiadó Novellárium sorozatának egyik kezdőköteteként jelent meg. Kiadói szándék szerint ez a sorozat a kortárs magyar irodalom legjobb rövidprózáit hivatott eljuttatni az olvasókhoz, ismét felkeltve az érdeklődést és a kedvet a novella és az elbeszélés iránt. A Nem szabad és nem királyi teljes mértékben teljesíti a megfogalmazott célt és elvárást. Vida tizennégy novellában vonultatja fel a jó széppróza legtöbb ismérvét, elegánsan, észrevehetetlen gonddal megkomponált szövegekbe invitálva az olvasót, a klasszikus, történetközpontú próza által megkövetelt biztos arányérzékkel adagolva eseményeket, emlékeket és érzéseket. Ezért lehet a könyvet egy szuszra, „letehetetlenül izgalmas” olvasmányként befogadni, de érvényes és jól működő egész marad akkor is, ha részeire bontjuk, előre-hátra lapozva haladunk a novellákban. A szerző biztosít egyfajta átjárást a szövegek között, de az olvasóra bízza, megtalálja-e, és ha igen, kívánja-e használni ezeket a kapukat.

A „nem szabad és nem királyi” állandó jelzőjeként jelenik meg a Vida által preferált térnek és hangulatnak. Jelent a kettős tagadás egyfajta, néven nem nevezett történelem-utániságot is, de inkább az idő és a tér szempontjából nyeri el fontosságát. A történetek szereplői saját maguk által kreált, s ezért egyedi, sokszor abszurd vagy metafizikai szabályok által irányított mentális térben mozognak, amelynek egyik jellemzője éppen a megrekedt, „elromlott” idő. „ (…) kezdet van újra, örökös kezdet, néha egészen csendes, köznapi, alig észrevehető, máskor pedig harsány, rikoltozó, fényes, hogy hallják meg a süketek és lássák meg a vakok, állandó kezdet van, állandóan kezdődik velünk egy történet, és legtöbbször nem fejeződik be” – mondja az Egy tavaszi történet eleje című novellában.

Első pillantásra – a személynevekből és a néha felbukkanó földrajzi nevekből – azonosíthatjuk Erdélyként ezt a teret – ha kedvünk van hozzá, Vida ugyanis nem erőltet semmilyen összefüggést vagy hangsúlyt. Ehelyett teremt és megmutat egy különös hangulatú helyet, amelyet ócskapiacon vásárolt, lekopott márkajelzésű eszközökkel, az elődök életéből hátramaradt használati tárgyakkal rendez be, olyan otthonosan, hogy az olvasónak nincs kedve elmozdulni ebből a városból, erről a helyről – így a meglepetés teljes erejével hat rá az, amikor Vida felszakítja a hétköznapok szövetét, és a résen kiömlik az abszurd, a groteszk, a megmagyarázhatatlan és a meg nem érthető titok. A szerző ennek ellenére nem tetszetős „talált tárgyakkal” vagy történetekkel dolgozik, hanem észrevehetetlen irányítással vetít rá egy másik dimenziót a hétköznapokra, „a hét nyolcadik napján” történteket írva meg.

A szereplők, ha nem is készségesen, de tudatosan és aktívan teljesítik be önnön sorsukat vagy funkciójukat – csak éppen kimondani vagy megmagyarázni nem tudják, tulajdonképpen mi is az. A nem szabad és nem királyi város polgárain így teljesedik be a paradoxon: a valamikori, szabad és királyi város jellemzői, átkerülve a Vida által szabályozott térbe, saját maguk ellen fordulnak. A szabad és királyi város kiváltságos hely volt, amit a lakók fallal keríthettek körül, a beköltözőknek polgárjogot adhattak, plébánosaikat maguk választhatták, szabadon végrendelkezhettek, és adót csak a királynak fizetnek. Vida városát is fal veszi körül, láthatatlan gát, ami nem engedi kilépni környezetükből a szereplőket, de nem állítja meg a várost állandóan visszafoglalni kész természetet.

Az itt lakók is csak egyetlen, ismeretlen Valakinek fizetnek adót – de legtöbbször kínzóan, őrjítően magas árat, lelkük egy részét. A kisváros főterén teljesen váratlanul bukkan fel egy jávorszarvas, hogy meg nem magyarázott szereplője legyen annak a napnak, amikor a templom tornya magától kezd emelkedni az ég felé (Torony emelkedőben). A pásztorok királya szereplője a szökött kiskatona, aki sok kilométeres távolságból, és minden egyéb összefüggésnek is hiányában hallja meg a hívó hangot, amely a havason lapuló, háromszögletű sziklához szólítja, hogy ő legyen a pásztorok királya.

A tizennégy történet másik visszatérő eleme a szerző által megformált nőalak. „Állítólag nem eshet meg olyan történet, melyben nőkről nincs szó; ha megeshet mégis, nem gondolható végig; ha el lehetne gondolni, nem volna mesélhető. Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet” – mondja a kötet – bizonyára kedvcsinálónak is szánt – borítóra kiemelt idézete. A kötet nőalakjai szinte kivétel nélkül történetalakító szerepet kapnak, nélkülük elindíthatatlan lenne a legtöbb esemény. Kevés vonással, igen pontosan meghatározott nőalakok, akik sokszor veszélyt hozó szerelemmel kötődnek a férfiakhoz. Felbukkannak a kezdőnovella medvetámadástól bénult várakozója oldalán, átírják a férfiként tehetetlen Kappan Sanyi világát, és bizonyos értelemben átveszik az irányítást az emelkedő tornyot tehetetlenül szemlélő Horgas Artúr főépítész vagy a Beavatásban megjelenő két barát életében.

„Végül is nem a gép, hanem a mester, nem a lencse, hanem a szem, a látás” – mondja ki A fotográfus halálában az egykori mestere képein látható ragyogás természetét kutató idős fényképész. Ez a mondat vonatkoztatható a Nem szabad és nem királyi egészére is. Vida Gábor könyve ugyanis nagyon tiszta hangon, végig egységes egészként működve, a hagyományos próza szabályai szerint működve válik valóban kiváló olvasmánnyá.

Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi. Magvető, Budapest, 2007