Tollal és ecsettel, borús felhők alatt

Költõ és festõmûvész egy személyben. Véletlen vagy tudatos egybeesés?

Csak annyiban tudatos, amennyiben egy gyermek az. Mert mind a kettõt gyermekkoromban kezdtem. Másodikos elemista koromban készítettem el agyagból az elsõ medvéket, amelyeket sikerült eladni. És negyedikes elemista voltam, amikor megírtam az elsõ versemet. Apámhoz írtam, de nagy szidást kaptam tõle, hogy miért hazudok, miért nem vallom be, hogy nem én írtam. Édesapám szigorú volt, de kellett is, mert tizennyolcan voltunk testvérek. Én sovány voltam, s a család nem titkolt szándéka volt, hogy pap legyek. De elég hamar letettek errõl.

Nehéz volt a megélhetés?

Amikor egyetemista voltam, együtt laktunk Szilágyi Domokossal, és levelet írtunk Majtényi Eriknek, hogy küldjön nekünk száz-száz lejt, mert mosógépet akarunk venni anyánknak. Szilágyi megkapta a pénzt, én nem. Évek múlva tudtam meg, hogy miért: Majtényiéknál egy korondi lány volt a szolgáló, akitõl Erik megtudta, hogy Korondon nincs villany, a mosógép tehát hamisság… A sulykolóhoz és a dürückölõhöz pedig nem kellett áram… Hetedikben Marosvásárhelyre kerültem a mûvészeti iskolába. Hárman mentünk felvételizni Korondról. Sikerült a felvételink, bejutottam a szobrászatra, de láttam, hogy milyen a festészet, s mondtam otthon, hogy én kicsi vagyok, sovány, nekem jó lesz a festészet, s így átmentem oda. 1955-ben elvégeztem a marosvásárhelyi mûvészeti középiskolát, de a kolozsvári képzõmûvészeti fõiskolára elsõre nem vettek fel, mert azon a nyáron feltörtem a tenyerem. Úgyhogy visszajöttem Marosvásárhelyre, ahol a bábszínháznál segédtervezõnek vettek fel. A Háry Jánosban ágyúgolyó voltam, a János Vitézben pedig fûzfa… És alig vártam, hogy vasárnap legyen, mert a társaság ment a Maros-partra futballozni, én pedig a Somos-tetõre tájképet festeni. Õk pedig arra fogadtak, hogy bár az égen egyetlen felhõ sincs, én mégis nagy, borús felhõvel érkezek haza. Este, amikor kiraktam a képeimet, ott volt a felhõ.

Amelyik 1956-ban már valóban megérkezett…

Még korábban. 1956 nyarán bekopogtam az Utunk szerkesztõségébe. Ott találkoztam Kányádi Sándorral, mondom neki: Páll Lajos vagyok, én is írok verseket. Azt mondja Kányádi: Hol vannak? Mondom: A fejemben. Hívta a gépírónõt, s lediktáltam neki harminc verset, ezekbõl kiválasztottak négyet, amelyeket a lap augusztusi számában közöltek. Felvettek a képzõmûvészetire, ahol nem volt ösztöndíjam, de volt naponta egy kiló szilvám s egy kenyerem, s már közöltem az elsõ verseket, különféle lapokban pedig a rajzaimat. 1958 telén kicsi kabátban jártam, és Nagy István megjegyezte, hogy: Fiatalember, mit legénykedik? Mondom neki: nincs nagykabátom. Elhívott a lakására, én a kapuban megvártam, õ lehozta a kabát árát, azt mondja: Levonjuk a versekbõl. Levonta, de lett nagykabátom, ami a börtönben is velem volt, és hazahoztam, mert ha otthagyom, megint nem lesz, mit felvegyek.

Miért tartóztatták le?

Azért, mert egyike voltam az 1956. október 24-i képzõmûvészetis diákgyûlés szervezõinek, résztvevõinek és az Irodalmi Újságot odaadtam Péterffy Irénnek. S járt a szánk, s vitatkoztunk. Nem szerettük az oroszokat, az orosz nyelv például annyit számított a képzõmûvészetin, mint a rajz, és azt akartuk, hogy az orosz nyelv csak választható tantárgy legyen, ne kötelezõ. A másik bûnöm volt, hogy még Marosvásárhelyen megírtam volt a „legvadabb” verseimet. Ezeket az emberek írták le Vásárhelyen, s mondták vagy adták tovább. Még mielõtt felvételizni indultam, odaadtam volt Sütõ Andrásnak egy paksaméta versemet, nézné meg. Levélben fejtegette nekem, hogy az én pesszimizmusom magánügy, ami nem azonosítható a néppel, tehát hagyjak fel ezzel a gondolkodással.

Aki akkoriban nem a szocializmust dicsõítette, idillistának, negativistának számított…

Igen. A Sütõ levele mindig nálam volt, s amikor letartóztattak, elvették, de soha egyetlen mukkot sem kérdeztek tõlem, hogy Sütõvel mit tárgyaltam. Akkor, 1958 õszén Péterffy Irénkét letartóztatták, és megtalálták nála a tõlem kapott Irodalmi Újságot, benne Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címû versével. Úgyhogy én következtem. A másik bûnöm az volt, hogy megmondtam: 1956-ban forradalom volt. Jutalomként hat évet kaptam.

És következett Szamosújvár, Periprava, a brãilai mocsarak, tífusz, betegségek… Hogy lehetett túlélni?

Hát néhányszor valóban közel álltam a halálhoz… Amikor vérhasban és tífuszban szenvedtem, arra gondoltam: ennyi volt, kész… De túléltem. Naponta kaptunk két fõre egy-egy négyszögletû puliszkát. Mindig úgy osztottuk el, hogy egyik vágta, s a másik választhatta a nagyobbik darabot. Másnap fordítva. Az én puliszkástársam az aradi származású, de Sepsiszentgyörgyön dolgozó Pietsch Miklós mérnök volt. Nekünk sohasem sikerült egyformára vágni a puliszkát. De Nagy Benedek Dávid Gyulával volt társ, és Gyula mindig olyan hajszálpontosan vágta ketté a puliszkát, hogy két tökéletesen egyforma darab lett belõle. Nagy Benci mindig mérgelõdött, hogy soha sem tudja a nagyobbik darabot választani, mert Gyula olyan egyformára vágja, de bezzeg, amikor õ vágja el a puliszkát, Gyula mindig kiválaszthatja a nagyobbik felet. Egyszer egy felszentelt pap, rabtárs jött hozzám panaszkodva, hogy: Te Laji, ilyen lesz mindig a mi életünk? Mondom neki: ’56 után már nem lehet olyan, mint volt!

Amikor 1962 õszén kiszabadult, hol folytatta?

Az egyetemre nem mehettem vissza, sõt még munkahelyet sem kaphattam. Azt mondták: a kollektívben mindig van munka. Két lehetõségem volt: hazajövök, és itthon elrészegesedek, vagy valamelyik ismeretlen városban elkeveredek.

És melyiket választotta?

Egyiket sem. Apám akkor már nyugdíjas volt, és mellette dolgoztam a fazekasmûhelyben. 1955-ben, amikor díszletes voltam Marosvásárhelyen, már akkor bevették néhány festményemet a tartományi tárlatra. A szabadulásom után évek teltek el, míg újra bevették két képemet. Az 1968-as megyésítésig verset nem közölhettem, de Bözödi György többet magnószalagra rögzített, és addig mormolta azokat, hogy némelyikrõl már azt hitte, õ írta. Itt van: Bözödi György Nap és árnyék címû, 1979-ben megjelent posztumusz verseskötetében ez a két sor, hogy „Agyamból vékával lopják a velõt, a szemetek elõtt”, ez nem az övé, hanem az enyém, amit 1959-ben a szamosújvári börtönben „írtam” az agyamba. Szilágyi Domokos pedig az egyik verseskötetébe két versemet tette be azzal a megjegyzéssel, hogy „írja ezt egy ismeretlen huszadik századi költõ”.

Amikor már újra közölhetett, és a képeit is bevették tárlatokra, feldobódott egy kicsit?

Nem. Mert olyan feljelentések mentek ellenem, hogy az egyik festményemen az ég piros-fehér-zöld. Egy kiállításomat azért zárták be, mert feljelentettek, hogy az egyik képemen egy gyermek hintázik, s a többi nézi, ami azt jelenti, hogy a kommunistákat fel kell akasztani. Egy másik képemen egy templom látható, kerítéssel körülvéve, errõl azt jelentették: Páll Lajos szerint nincs vallásszabadság. Amikor kint a szabadban rajzoltam, meg-megállt mellettem egy-egy kocsi, ilyenkor mindig arra gondoltam: most visznek. Erre minden percen fel voltam készülve, úgyhogy ne csodálkozzon, amiért nem jött meg a kedvem. Csak akkor voltam nyugodt, amikor jó messze voltam a mezõn, és nem találkoztam emberekkel. Ma is eléggé zárkózott vagyok, nem szívesen találkozom emberekkel. Amikor a szabadulásom elõtt egy évvel Korondon alakult a kollektív gazdaság, Sütõ Andrást és Hajdu Gyõzõt kiküldték agitátornak. S amikor a kultúrházban tartott gyûlésen azt mondták, milyen szégyen a falunak, hogy Páll Lajos itt született, apám kijött a gyûlésbõl. De nem haragszom senkire, túllépek ezen.

A család hogyan fogadta, hogy nem fazekas, hanem festõ és költõ akar lenni?

Amikor apám látta, hogy korongolás helyett csak festeni akarok, megjegyezte: látom, hogy a képeid mind jók, de ebbõl akarsz megélni? Mondom: megpróbáljuk, hadd lám, hogy alakul. Volt egy nagy csúf bõröndünk, de olyan, hogy az egész ország röhögött rajta. 1962 karácsonyán megraktam az apámmal közösen gyártott cserepekkel, s hogy a bokályok ne kotyogjanak, akvarelleket raktam rájuk. Felmentem Kolozsvárra, s mindent eladtam. Az akvarellekért ötször annyi pénzt kaptam, mint a cserepekért. Vettem belõle magamnak egy új csizmát, mert addig kölcsöncsizmában jártam, vettem egy kicsi ujjast s a fejemre sapkát. Ez volt az elsõ önálló keresetem. Apám nem mondott semmit, és többé nem szólt belé, hogy mit festek.

Mit alkot szívesebben, képet vagy verset?

Nem jó a kérdés. Ha érdekli, verset írni lámpafénynél is lehet, de festeni nem. n Benkõ Levente


Páll Lajos
1938. április 2-án született Korondon. 1956-ban sikeresen felvételizett a kolozsvári képzõmûvészeti fõiskolára, 1959-ben harmadéves hallgatóként letartóztatták, és képzõmûvészetis diákok kirakatperében hat év politikai börtönre ítélték. 1962-ben szabadult, de nem folytathatta tanulmányait. Festményeivel, akvarelljeivel tartományi, megyei és országos tárlatokon vesz részt, versesköteteit saját grafikáival illusztrálja.  Díjak, elismerések:
 ‘56-os emlékérem, Aranka György-irodalmi díj (1995), Pro Cultura Hungarica (1998), Érdemes mûvész (2002), ‘56-os aranykereszt (2006).