Tizenhat éve „üzemelő” magánszínház

– Tizenhat év, mintegy 1400 előadás, 111 előadáscím, 200 ezer körüli nézőszám. Mivel köztudott, milyen sokat utaznak az előadásokkal, mennyi lehet mindez kilométerben?
– Kiss Törék Ildikó: Azt legföljebb csak azután tudnám megmondani, ha kiszámolnám minden utunk pontos távolságát (a 16 esztendő minden eseményéről „tudó” füzetében lapozgat).
– Varga Vilmos: Csak egy székelyföldi turné oda-vissza nagyjából ezer kilométer, Várad–Svédország kétezer...

– Maradjunk annyiban, hogy jó nagy szám lenne a végeredmény. Térjünk inkább vissza a kezdetekhez: mennyire pontosan mérték fel az elején azt a bizonyos fát, amibe belevágták a szín(ház)játszás fejszéjét?
– K. T. I.: Elképzeltük és nekivágtunk. A tapasztalatunk meglett volna, hisz én vezettem már színházat, és mégis nagyon sok mindenre nem gondoltunk.

– Milyen jogi kerete van a kétszemélyes színházuknak?
– V. V.: Végső soron alapítványi intézmény vagyunk, a Kiss Stúdió Alapítvány működteti. Az indulásnál ez volt a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás.
– Nagyon neveletlen leszek: miből él a színház?
– K. T. I.: Ez a legnagyobb gondunk: semmiféle állandó jövedelmünk nincs, semmiféle állandó támogatásra nem számíthatunk. Az első lépések megtételében néhány nagylelkű szponzor segített, mindenekelőtt a Nagyváradról Svájcba származott Széles Katalin, de voltak helyi támogatóink is. Az első 4-5 évben csak ez az állandó bizonytalanság volt bizonyos. Azóta pedig pályázat, pályázat, pályázat.

– Amit ugye Ildikó csinál, mert ez a legújabb „tanult” mestersége.
– K. T. I.: Hát megtanultam, mást nem tehettem. Végeredményben a pályázatírás sem ördögtől való. A legnagyobb baj, hogy ahány pályázat, annyiféle. Úgy istenigazából nem is lehet rutinszerűen beletanulni. De tulajdonképpen a pénzhiány miatt játszunk ma már csak mi ketten. A színházavató előadásban még rajtunk kívül nyolcan voltak benne, a nagyon nagy sikerrel játszott Molnár Ferenc-darabban, A cukrásznéban négyen, legnagyobb vállalkozásunkban, Az ember tragédiájában ugyancsak nyolcan. De a Tragédiáig még sok minden volt. Nagyon előre szaladtunk.

– Játsszunk színházat! – szólították meg a nézőt színházavató gálaelőadásukon 1994-ben. Mit játszottak még akkoriban?
– K. T. I.: A gálaelőadást négyszer játszottuk. Aztán ősszel kezdtük a Bajor Andor-műsort, A humor látóhatárán címmel. Két hónap múlva pedig id. Kovács Levente megrendezte A cukrásznét. Közben a gyermekműsorommal, a Süss fel, nap! cíművel Székelyföldön, Szatmár és Szilágy megyében.
– V. V.: De jöttek Gryllus Dánielék a Pál apostollal, Adrian Pintea egy angol nyelvű színházi esttel, beszélgetőműsorra Kányádi Sándor, Czine Mihály…
– K. T. I.: A „nagykönyvünk” azt írja, hogy a Czine Mihály műsorán volt először jegyeladás. És akkor még a régi Lorántffy-gimnázium pincetermében voltunk. A mostani terembe az első év decemberében jöttünk át, akkor a mi mai pinceszínházunk még a váradolaszi református egyházközség gyülekezeti terme volt. Amikor Dobos László járt nálunk beszélgetőműsoron, akkor még szék sem volt. Emlékszem, úgy szedtük össze az ülőalkalmatosságokat.
– V. V.: Tulajdonképpen az elhangzott sok szép gondolat számított, nem az, hogy min ültünk. Reflektor sem volt, viszont akkor még itt készítették a református asszonyok a húslevesbe való csigatésztát…

– De nem előadás közben, ugye?
– V. V.: Hát nem éppen, annál is kevésbé, mivel egyre gyakrabban mentünk máshová játszani. Az első évfordulónk előtt március 15-én Aradon volt egy Rendületlenül című műsorunk, itthon egy Bartók-est. És 1995 tavaszán volt itt Radványi Balázs a Kaláka együttesből, majd zenésztársa, a váradi gyökerű Huzella Péter is eljött. De egyéni műsorával volt nálunk Banner Zoltán, sőt Bukarestből Leopoldina Bălănuţă is.
– K. T. I.: Mi pedig először mentünk németországi turnéra, A cukrásznéval. Milyen nagy siker volt! Ősszel aztán bemutattuk Svédországban és Norvégiában is. És természetesen a „közelben” játszottunk a legtöbbet: Bihar megyében, Kolozsváron, de Nyírbátorban, Mátészalkán, Székesfehérváron is felléptünk.

– Nem lehetett könnyű megszervezni ezeket a nem váradi előadásokat. Volt külön szervezőjük?
– V. V.: Dehogy volt. Tulajdonképpen ezek a turnék egymást szervezték. Mondhatni szájról szájra terjedt, hogy megalakultunk és folyamatosan játszunk. Egymás után hívtak minket a legkülönbözőbb helyekre. A Tragédiával is voltunk Németországban, előtte pedig Páskándi Géza darabjával, A bosszúálló kapussal.

– Németország, Svédország, Norvégia… Ennyire gyorsan terjedne egy erdélyi magánszínház híre-neve?
– K. T. I.: Németországban élt édesanyám és a testvéreim, Svédországban, Svájcban pedig régi barátaink. Ők szervezték meg az ottani utunkat.
– V. V.: A Tragédiának is be volt már szervezve a svájci, svédországi turnéja, csak hát a pénz…
– K. T. I.: Ez az, amiről már beszéltünk: a pénz. A Tragédiát Vili rendezte, nyolc színész játszott, és négy-öt műszaki segítette az előadást.
– V. V.: Ildi meg vasalta mindenkinek a kosztümjét, én hordtam a díszleteket is…
– K. T. I.: A lényeg az, hogy volt, aki több gázsit akart, mondván, hogy vége a hőskori kultúrküldetésnek, most már meg kell felelni a kőkemény kapitalizmus törvényeinek. Ezért nem jutott el Svájcba és Svédországba a Tragédia. És a Kárpát-medencei Stúdiószínházak Fesztiválját is csak két alkalommal, 1999-ben és 2002-ben sikerült megszerveznünk. Talán majd egyszer még…

– Van-e nagy különbség, mondjuk, a müncheni és a mihályfalvi, a svédországi és a székelyföldi közönség között, vagy egy-egy előadásnak helytől és időtől függetlenül mindig ugyanolyan a fogadtatása?
– V. V.: Bizonyos utalásokat, poénokat különböző helyeken másként vesznek, de általában 15–20 perc múlva el szokott tűnni a különbség. Bár Váradon sokszor hamarabb oldódik a hangulat. Igaz, van úgy is, hogy nem.

– A közönség részéről érik-e, érhetik-e még meglepetések a Kiss Stúdió Színház művészeit?
– K. T. I.: Hogyne. Legutóbb például a Bihar megyei Kisnyégerfalván, illetve a magyarországi Mezőtárkányban volt döbbenetesen jó közönségünk. Pedig egyik sem olyan község, ahol a nagy profi társulatok folyton forgolódnának. De a művészi érzékenység az nem is föltétlenül a „nagyvilágiságtól” függ. És tulajdonképpen ezek a revelációszerű találkozásaink a közönséggel igazolják a munkánkat. A legutóbbi bemutatónkat, az Amikor a falak leomlanak című drámai összeállításunkat óriási sziszifuszi szerkesztőmunka előzte meg. És próba közben derült ki, hogy az egészet át kellene alakítanunk. Az eltelt tizenhat esztendő alatt megtanultuk, hogy le kell tudni mondani sok mindenről. Megtettük. És a közönség ráérzett erre. Tapssal jutalmazta. De mondjuk, azt sem lehet csak úgy mellékesen lelegyinteni, hogy a nürnbergi 60-as férőhelyű terembe 200-an gyűltek össze megnézni A cukrásznét. És nem utolsósorban: hivatalosan is elismerték a munkánkat. Olyan helyekre jutottunk el a műsorainkkal, ahol sem azelőtt, sem azóta hivatásos színészek nem jártak. A Wass Albert-műsorunk 200 fölötti előadásszámnál jár, a Megfogyva bár 130 körül, a Süss fel, nap! 210, Vili Ady-műsora 300 fölött, a közös Adynk 58 körül, a Villon 317 előadást ért meg, 1956-os műsorunk 50 körül jár, az 1848-asnak most lesz a 45. Tulajdonképpen 2007 decemberében emiatt kaptuk a Magyar Örökség Díjat: azért, mert eljuttatjuk a magyar szót, a magyar irodalmi értékeket a szórványba. Legutóbb pedig, januárban, a Magyar Kultúra Napján életműdíjat kaptunk – itthon, Nagyváradon. Ez azt jelenti, hogy ismernek és elismernek – magyarán, hogy mégiscsak lehet valaki próféta a saját hazájában is.

– S ha egy vagy két fiatal színész úgy gondolná, hogy magánszínházat indítana, mit tanácsolnának nekik?
– K. T. I.: Vágjanak bele, próbálják meg, meglátják, milyen. Nehéz is, szép is. Vagy fordítva: gyönyörű munka, de nagyon sok nehézséggel jár.
– Gondoltak ezalatt a tizenhat év alatt arra, hogy abbahagyják?
– V. V.: Nem, hisz már az eddigiekből is kiderült, hogy számunkra a Kiss Stúdió Színház nem aranybánya, még csak nem is komoly bevételi forrás. De ne használjunk nagy szavakat, talán a lutheri megfogalmazás parafrázisa illik legjobban miránk is: tesszük, amit felvállaltunk, tesszük, mert másként nem tehetünk.

Szerző: Molnár Judit