Tíz vezércsel és húsz Schubert-dal

sokszor azt is mondom viccesen, hogy nem is a sakkra születtem, különösképpen arra nem, ami most van. Az Isten az embert megáldja vagy megveri kétféle tehetséggel, és utána vívódik, hogy melyiket válassza. Számomra a zene megmaradt egyfajta nosztalgiának, örömnek és szenvedélynek – a hegedűt viszont abba kellett hagynom a sakk miatt. Gyerekfejjel azt hittem, hogy a sakkal nem kell annyit gyakorolni, hogy kényelmesebb foglalatosság – persze ez nagy tévedésnek bizonyult.
– Hogy élte meg az első sikereket?
– Gyerekkoromban még sírtam is az első vereségeknél… Azokban az emberekben, akik valamiben jeleskedve reflektorfénybe kerülnek, elég nagy a szereplési vágy. És ezt elég jól ki lehet elégíteni sikerekkel, győzelmekkel. Érdekes, hogy a hegedülés kapcsán nem szerettem szerepelni gyerekkoromban.
– Lázár Ervin kérdezte egykor Öntől egy interjúban: kitöltheti-e a sakk az ember életét? A válasz akkor az volt, hogy igen. Továbbra is így gondolja?
– Nagyrészt igen, de az ember mégsem lehet teljesen szakbarbár. Az életben én csak két dologhoz értek: a zenéhez és a sakkhoz. Amikor ezt nyilatkoztam, még világbajnoki ambícióim voltak. Miután rájöttem arra, hogy ez a hajó elment, újra kezdtem foglalkozni a zenével, több mint húsz-huszonöt éve, és azóta rendszeresen énekelek (bariton). Ma már az a kikötésem, ha meghívnak szimultán sakkversenyekre, hogy a tíz vezércsel mellé húsz Schubert-dal is jár. Ezért most már nem mondanám egyértelműen, hogy a sakk minden – bár a sakktudást is folyton újítani kell, mint egy zenei repertoárt.
– Szpasszkij exvilágbajnok ellen 1967-ig nem tudott nyerni. Van-e, volt-e valami, valaki az életében, ami vagy aki ellen nem tudott „nyerni”? Amit szeretett volna csinálni, de nem jött össze...
– Szpasszkij okosabb, mint én, mert inkább már nem játszik… Ott van, ugye, a hegedű, amiről már beszéltem. Még megvan a több mint százéves zenekari hegedűm, de az ujjaim már nem úgy mozognak, mint régen, tehát nyilvánvaló, hogy Bayreuthba már nem fognak meghívni egy Wagner-szerepre – talán még a kórusba sem, bár azt hiszem, még ott elmennék….
– Önt a Nemzet Sportolójává választották. Nem sokan mondhatják el ezt magukról.
– Igen, tizenketten vagyunk – akárcsak a Nemzet Színészei –, de sajnos egyre többen mennek el közülünk. Viszont mindenképpen felemelő dolog, hogy egy ország ilyen módon ismeri el és támogatja az értékeit.
– Vajon nem túl későn teszi ezt?
– Nézze, az egész világ megváltozott. A sportban az úgynevezett átkos időkben jóval kisebbek voltak a lehetőségek, de volt bizonyos létbiztonság, amit nagyon sokan visszasírnak, mert akkor a középszerűek vagy annál is gyengébbek vidáman megéltek. Ha egy futballista tíz méterig el tudta rúgni a labdát, akkor már beválasztották a szövetkezet focicsapatába, és kapott egy fizetett állást. De ma már ez nem így működik, ugyanakkor azonban a világ sportélvonalában – a sakkban is – alaposan növekedtek az anyagi lehetőségek. Ilyen értelemben nálunk kicsit későn kezdték a támogatást vagy dotálást. A sakknak viszont óriási felvevőpiaca van.
– Számtalanszor feltették már a kérdést, hogy mi a sakk leginkább: sport, művészet vagy tudomány? Ön mit gondol erről?
– Egyértelmű, hogy leginkább – főleg manapság – a sportelemek dominálnak. Azt felejtsük el, hogy tudomány lenne. Végül is egy ellenfelet kell legyőzni… Hogy művészet-e? A torna is művészet, meg labdarúgó művészekről is beszélnek, ilyen értelemben a sakk is az, természetesen.
– Amikor Önt a világ öt legjobb sakkozójaként tartották számon, a sakkozók zöme tudta, hogy ki az az öt. Manapság jó, ha tudjuk, hogy ki a világbajnok, és hogy milyen szervezettől kapta a címet.
– Az Élő-pontrendszernek is voltak már hátrányai, manapság a szponzorok beleszólása nagymértékben számít, ugyanis egy versenymeghívásnál leginkább azt nézik, hogy kinek mekkora pontszáma van. Ugyanakkor volt egy nehéz világbajnoki szisztéma, ami jól működött, és valóban a legjobbak jutottak oda, hogy vb-címért harcoljanak és világbajnokká váljanak. Ezek a ciklusok azonban hosszadalmasak voltak, és ma a verseny gyors és látványos lezajlása a lényeg. Természetesen sok esetben a sakk minőségének kárára történik mindez.
– Apropó sakk és minőség: annak idején Kaszparov meccset vesztett az IBM szuperszámítógépe ellen. Akkor sokan azon a véleményen voltak, hogy „emberi beavatkozás” történt, és „karpovi” lépést véltek felfedezni az egyik játszmában. Mára megfordult a világ, és számítógépes beavatkozásoktól tartanak a versenyzők.
– Erről nem akarok nyilatkozni, mert lehet, hogy közösen sem fogjuk tudni kifizetni az esetleges perköltségeket. Nem tudom, hogy miért volt fontos akkor a számítógépgyártónak (IBM) annyira durván beavatkozni a sakk világába. Azonban a számítógépes segítség kapcsán annyit tudok mondani, hogy semmi különbség nincsen ez és a más sportágakban annyira elharapózott doppingolás között. Lassan a sakkversenyeken is úgy kell a résztvevőket ellenőrizni, mint a reptéren, hogy nincsen-e náluk valamilyen segédeszköz. Én romantikus lélek vagyok, és ebben a kontextusban mondhatom: örülök annak, hogy sakkpályafutásom lejárt, mert megőrjítene a gondolat, hogy az ellenfelem esetleg tisztességtelen eszközökkel játszik.
– Az internet elterjedésével számos, a sakkot is érintő korlát szűnt meg létezni. Egyre gyakoribbak az ún. „freestyle” versenyek, ahol számítógép, adatbázisok és könyvek használata kimondottan ajánlott. Ez lenne a jövő sakkja?
– Ez teljesen nevetséges. Mint fentebb már említettem, a sakk sport, és ráadásul nagyon kemény küzdősport – ez az internetes mese azonban nem nevezhető annak. Nem érdemes szót vesztegetni rá.
– Sakkpályafutása kezdetén indult levelezési versenyeken is. Célja az elméleti tudás gyarapítása, a mélyebb pozicionális tervezés csiszolása volt. Játszott-e azóta ilyen versenyeken?
– Ez azért alakult úgy, mert vidéken voltam, és nem voltak komoly ellenfelek, így hát nem volt más választásom. Nem, nem játszottam többet levelezési versenyeken – nem az én világom, mert türelmetlen ember vagyok.
– Szereti a rapid játszmákat?
– Ez is olyan alfaj, amely a fiataloknak kedvez. Mindig hiányzott nekem a villámjátszmák rutinja, annak idején, amikor Karpov szekundánsa voltam, játszottunk vagy ötven villámpartit, talán egyet nyertem, egy-két döntetlen mellett. Hamarább vége van egy versenynek, látványosabb is, azonban a minőség elmarad a klaszszikus játszmákhoz viszonyítva. Előnye – pszichológiai szempontból –, hogy ha például vereséget szenved valaki, rögtön következik egy következő parti, ahol esetleg nyerhet az ember, és nem kell egy napot a vereség hatása alatt töltenie. Azonban azt egyáltalán nem tartom szerencsésnek, hogy világbajnoki címet rapid partikon döntsenek el! Ezek nagyon mesterkélt megoldások.
– 1978-ban, a nagy esélyes szovjet válogatottat megelőzve, Önnel az első táblánál, a magyar csapat olimpiai aranyérmet nyert. Manapság Lékó Péteren kívül nem nagyon szerepel magyar nagymester magas szintű tornákon. Ön szerint mi lehet a magyarázat?
– Ennek a fent említett Élő-pontrendszer az egyik oka. Ha manapság valakinek nincsen akkora pontszáma, hogy bekerüljön az első tízbe, akkor már nagyon kicsi az esélye annak, hogy rangos versenyekre meghívást kapjon. És most Lékón kívül nincsen magyar az első tízben. Ez is azt mutatja, hogy az Élő Árpád professzor által kidolgozott rangsorolási szisztéma komoly reformálást igényel. Azért legyünk korrektek: akkor a szovjet csapatot azért tudtuk legyőzni, mert Karpov nem volt ott, míg Szpasszkij már nagyon kilógott a válogatottból, és nemsokára el is ment Franciaországba. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltunk nagyon jók, hiszen több ezüst és bronz is van a tarsolyomban...
– Ha fel kéne sorolnia három pozitív tulajdonságot, amivel egy jó sakkozónak rendelkeznie kell, melyek lennének azok?
– Inkább a negatív dolgokat emlegetném, azokból bizonyára több van… Mindenképpen fontos a koncentrálóképesség, az alkotóképesség és persze a hatodik sakkérzék, az intuíció.

Marton-Bardocz Sándor

Portisch Lajos
1937-ben született Zalaegerszegen. Az 1970-es és az 1980-as években a világ legjobb öt sakkozójának egyike, 1958 és 1981 között kilencszer volt magyar bajnok. Nemzetközi nagymester lett 1961-ben. 1956 és 2000 között válogatott. Legnagyobb sikere az 1978-as sakkolimpiai (a magyar válogatott éltáblásaként) aranyérem Buenos Airesben. 1964 és 1990 között nyolcszor jutott be a világbajnokjelöltek közé, 1977-ben és 1980-ban elődöntős volt. A legjobb Élő-pontszáma 1980-ban volt: 2655. 2004-ben a Nemzet Sportolójává választották. Hobbija az operaéneklés.