Thai masszázs

Kis feleségem azonban meglepett egy egy alkalomra szóló belépővel, és úgy gondoltuk, a sok angoltanítás után mi is megérdemlünk egy kis kényeztetést, arról nem beszélve, hogy mint nagy nehezen kiderítettem, az egy alkalomra szóló belépő háromszor annyiba került, mint amennyit vérverítékkel (lásd fenn) megkeresünk mi egyetlen angolóra megtartásával – s ez nagyban befolyásolta demokrata érzelmeimet.

Talpmasszázsról szólt a fáma, egy kis hát-, nyak- és gerincropogtatással körítve, és mit tagadjam, izgalmasan hangzott. Autóval mentünk, nehogy aztán a drágán megmasszíroztatott lábunkkal gyalog kelljen hazajönni, s kimenjen a kellemes zsibongás, én meg közben végig izgultam, hogy nehogy csiklandósnak bizonyuljak, nehogy kiderüljön valami pont megnyomása után, hogy rákos vagyok, illetve nehogy szerelmeskedni is kelljen valamelyik masszőrrel, mert bizonyisten kis feleségem társaságában ilyesmire nem leszek hajlandó, hall az ember mindenfélét. Az öltözőben magamon hagytam a pólót, nehogy azt a benyomást keltsem, hogy valami perverz állat vagyok, aki a saját felesége előtt akar szexet a masszőr nénitől, és meg-megroggyanó térdekkel, kimonóban a talpunk mennybemenetelének színhelyére masíroztunk.

Az a gond velem, hogy nem igazán tudok lazítani, egyre csak izgulok, meg aggodalmaskodom, és kis feleségemnek nagyon nehéz dolga van, amikor megpróbálja egy kicsit megszerettetni velem magam. Úgyhogy elég feszült állapotban dőltem le egy állítható támlájú bőrfotelba, s hiába susogtam magamnak, hogy „Megérdemeljük! Mi is sokat dolgozunk! Ennyi jár!” és hasonlókat, amikor a két vidám öreg nénire néztem, akik huncutul kacsintottak, megint gaz rabszolgatartónak éreztem magam.

Vonakodtam odatartani a lábamat, mert az már mégiscsak túlzás, hogy akinek pénze van, annak a bütykös lábával szegény távol-keleti hölgyeknek kelljen foglalkozni, úgyhogy a néni alig tudta magához rángatni. Biztatott, hogy ne féljek, legalábbis gondolom, hogy ezt mondta, mert sajnos semmit sem értettem a beszédükből: anyanyelvük egészen érdekes madárcsicsergésre hasonlít, másra nemigen. (Bár lehet, hogy azt mondta mosolyogva, hogy „Te szemét fehér ember, legszívesebben egy szamurájkarddal levágnám a lábujjaidat!”, én meg bárgyún visszamosolyogtam, hogy jó, tessék, csak tessék, ha annyira tetszik akarni.) Mondta, azaz intette, hogy dőljek hátra nyugodtan, hátradőltem, de a szemem le nem vettem róla, nehogy kárt tegyen bennem, ki tudja, mi munkál egy olyan emberben, akinek az ölében egy másik ember lába hever, s ez a két ember nem szerető…

Asszonyom mellettem ült, elernyedve és behunyt szemmel élvezett, irigykedve néztem rá: néha teát kortyolt, kéjesen miákolt és láthatóan teljesen átadta magát a masszázs örömeinek. Én is behunytam a szemem (de csak félig), és próbáltam ellazítani a hasizmomat, meg lazaságot árasztóan cuppogtattam a számmal.

A két hölgy vidám beszélgetésbe kezdett, úgy látszik, őket nem háborította fel, hogy éppen egy csúf fehér ember sápatag lábát kell masszírozniuk másfél órán keresztül, jókat nevettek, s közben ránk-ránk néztek. Meg mernék esküdni, hogy végig rólunk beszéltek. Ilyesmiket oszthattak meg egymással azon az érdekes, csicsergő nyelven: „No nézd csak, ennek az embernek milyen szőrös lába van”, „Nézd, a kisasszonynak hogy vonaglik a szája, na várjon csak, naccsága, megnyomom én úgy a dereka akupunktúrás pontját, hogy elájul, hihi, hogy összerezzent”, „Jézusom, milyen összevissza álló bokacsontok, na, nézd csak, kedves kollegina, most egy kicsit átrendezem őket, figyeld a pacák arcát, lám, meddig bírja visítás nélkül!”. Hát bizony sokáig bírtam, mert van nagy fehér emberi büszkeség is a világon, de amikor már harmadszor tette a helyére egy évekkel ezelőtti bokaficamodásból fakadóan összevissza álló csontjaimat, elsápadva felszisszentem, és mosolyt erőltetve az arcomra azt mondtam, hogy „Fáj!”. Kedves félmondat volt a válasz, a hanglejtésből kísérve valami olyasmi, hogy „El is töröm én, a mindenedet!” vagy „Még egyet azért tekerek rajta!” (és tekert is).

Ettől eltekintve azonban fantasztikus volt az egész, a végén már-már elszenderedtem, s még csak akkor jött a java, gyékényre feküdtünk, és az egész testre kiterjedő masszázsnak vettettünk alá, mely alatt feleségem összes csontja hangosan ropogott és csikorgott, én meg kéjesen nyögdécseltem, mert szegény kis thaiföldi asszony nem tudott úgy hajlítgatni meg csűrni-csavarni, mint kollegája a feleségemet, de nagyon próbálkozott, és hát pont ez volt az, amire e gyarló porhüvely, mely nevemet viseli, vágyott.

Közben szegények azért – ezt nem lehet titkolni – néha lopva az órára pillantottak, pontosan úgy, mint mi szoktunk angolórán, megtudtuk, mennyire (nem) lehet ezt feltűnés nélkül csinálni, és a végén arra gondoltunk, hogy jóérzés ide, demokrácia meg egyenlőség oda, mi hajlandók vagyunk havi hat alkalommal több angolórát tartani, hogy részesüljünk ebben a mesés gyönyörben.