Tévedések? Félreértelmezések?

 Közép-Kelet kontra Közel-Kelet és fordítva

Első tévedésként a Közel-Kelet kifejezés használatát említi, amely a gyarmati időkből származik (amikor Londonból keletre tekintve nézték a világot), és ma már nem illik használni. Ma már – szerinte – nemzetközileg is elfogadott és földrajzilag is helyes a Közép-Kelet meghatározás. De a probléma nem éppen ilyen egyértelmű. Vannak ma is, akik szerint éppen fordítva áll a dolog, a Közel-Kelet a helyes elnevezés, a Közép-Kelet az angol kifejezés helytelen fordításának eredménye. A Közel-Kelet kifejezéssel általuk jelölt térség az Egyiptom és Irán közötti terület, szűkebb értelemben nyolc, tágabb értelemben tizenhat állam alkotja. De a Közép-Kelet kifejezést elfogadók táborában sincs egyetértés: Közép-Keletről és az ún. tágabb Közép-Keletről beszélnek, amely szűkebb értelemben négy országot jelöl: Szíriát, Libanont, Izraelt és Jordániát. Tágabb értelemben már Egyiptomot, Irakot, Iránt és az Arab-félsziget országait is magában foglalja. S azt is meg kell említeni, hogy vannak olyanok, akik szerint sem a Közép-Kelet, sem pedig a Közel-Kelet kifejezés nem szerencsés, mert végeredményben mindkettő eurocentrikus, de nem javasolnak helyettük semmit. Vannak azonban, akik azt tartják, hogy a térség jelölésére a helyes kifejezés – Délnyugat-Ázsia. Jómagam mind a két kifejezést helyesnek tartottam és használtam, mert elképzelésem szerint a kettő nem zárja ki egymást, mivel nem ugyanazt a térséget jelölik: Egyiptom, Libanon, Szíria, Izrael, Jordánia Közel-Kelet, Irak, Irán és az Öböl térsége Közép-Kelet, Vietnam és Japán térsége már Távol-Kelet. Európa-központúsága miatt ezt is könynyen lehet helytelennek és a múlthoz tartozónak tekinteni. Az Öböl esetében és a Palesztina kifejezéssel kapcsolatban is terminológiai harc folyik. Előbbit Perzsa-, Arab-, Perzsa (Arab)-, Arab (Perzsa)-öböl és egyszerűen csak Öböl kifejezéssel jelölik. Palesztina esetében ez nem meglepő, hiszen csak a 20. századi helyzetét vesszük figyelembe, területi kiterjedése más volt, mint az Oszmán Birodalom tartományának és mint brit mandátumterületnek, más volt az ENSZ-közgyűlés 1947. november 29-i, területét három részre osztó határozata nyomán, és más az 1948–1949-es első arab–izraeli háborút követően. Itt a konszenzust vagy inkább annak hiányát mindenekelőtt az Izrael államhoz való viszony befolyásolja. Eléggé erősen körvonalazódott az az álláspont is, amely a palesztin–izraeli konfliktus területét Palesztina revideált brit mandátumának tartja. Miért ne lenne helyes tehát a Közép-Kelet elnevezés? Ha a térségbeliek ezt tartják számukra a legelfogadhatóbbnak, győzzön az ők álláspontjuk. De minden közép valamilyen támpontokhoz viszonyítva közép. Itt a kérdésem az lenne, hogy a Közép-Kelet mikhez viszonyítva közép, mi van az egyik, mi van a másik oldalán?

Egy ominózus kifejezés

Ugyancsak helytelen mohamedán vallásnak nevezni az iszlámot. A cikksorozatban egyszer használtam a mohamedán szót, egészen pontosan a muzulmánok, és nem az iszlám vallás megjelölésére. Korábban is fenntartásaim voltak vele szemben, régiesnek, elavultnak tekintettem. (Többször használtam a muzulmánok, muszlimok, iszlám szavakat.) A nyugati kultúrkörben régóta használatos mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten (Allah). A muszlimok nem hisznek abban, hogy Mohamed próféta imádói vagy félistenítők lennének. Nem „általában utasítják el”, hanem „gyökeresen sértőnek” tartják – értesülünk a válaszcikkből. A szóban forgó kifejezés  használata azért téves, helytelen és sértő, mert Mohamed próféta nevével jelöli az iszlám vallást és annak követőit. A mondat elgondolkoztató. Vajon mi helytelenül használunk az iszlám világával kapcsolatos más kifejezéseket is, mindenekelőtt azokat, amelyeket emberekről neveztek el? Hiszen az iszlám irányzatait, ágazatait és a teológiai-jogi iskolákat éppenséggel emberekről nevezték el, alapítóik nevét viselik (Zeid, Iszmáil, Ali, iskolaalapítók, al-Vahháb). Eddigi – európai forrásokból származó – értesüléseim szerint a zeidita, iszmáilita, síita, vahhábita stb. kifejezések használata helyes. De kérdés, hogy látják ezeket az iszlám világában?

Összekeverés? Uniformizálás?

Egy másik „félretájékoztatás” az ottani országok és népek összekeverése. Gondolom, az összekeverés látszata onnan adódik, hogy a január–februári tüntetéssorozat kapcsán „végigszaladtam” a térség néhány országán két-három mondat erejéig, s innen lehet a minden „összekeverése”. A tisztázás végett kezdjük a végén. Nem állítottam, hogy egyetlen gyarmattartó hatalomhoz tartozott az egész térség. Azt említettem, hogy 1882-től Egyiptom és Szudán brit uralom alá került, és a mai Líbia (1912-től) olasz gyarmat volt. A gyarmati időszak több vonatkozásban mély nyomokat hagyott ezekben az országokban. Algéria és Tunézia francia gyarmat volt, Csád és Mauritánia szintén, előbbi Francia Egyenlítői-Afrika, utóbbi pedig Francia Nyugat-Afrika részeként. Marokkó területe 1956–1957-ben alakult ki az északi spanyol, a déli francia és Tanger nemzetközi fennhatóság alatt álló terület egyesítésével. 1969-ben a spanyoloktól megkapta Ifnit és 1975-ben megjelent Nyugat-Szaharában. Mauritánia 1960-ban kikiáltott függetlenségét csak később ismerte el, mert annak területét saját területének tekintette. Északi partvidékén spanyol fennhatóság alatt van ma is Ceuta és Melilla. A két világháború között brit mandátumterület volt Palesztina, francia Szíria és Libanon. Brit fennhatóság alatt állt az Arab-félsziget keleti és déli partvidéke Kuvaittól Adenig. Irak, Szaúd-Arábia, (Észak-)Jemen, Transzjordánia és Egyiptom már a két világháború között független államoknak számított. Ami a különböző etnikumokat és törzseket illeti, elsősorban azokról nem szabad megfeledkezni, amelyek a térség különböző területein voltak az arabok terjeszkedése előtt, az észak-afrikai berberektől a libanoni hegyi törzseken át a Tigris és Eufrátesz völgyében ókorból a középkorban fennmaradt néptöredékekig.

A problémák változatossága

„Az európaiaknak nem kell az iszlám valláshoz kötniük minden problémát.” Bizonyára nem kizárt, de nem jellemző általában az európai gondolkodásra ez az uniformizálás. Jómagam sem tulajdonítottam Líbia és Tunézia hosszú ellenségeskedését, az 1977. júliusi egyiptomi–líbiai rövid határkonfliktust, a Líbia és Csád közötti határvitát, a Szudán és Csád közötti háborút, a jemeni hegyvidéken dúló harcokat sem, nem vallási természetű a nyugat-szaharai válsághelyzet, a palesztin–izraeli konfliktus, nem volt az az iráni–iraki háború (1980–1988), és nem az a március 19-én a líbiai Kadhafi-rezsim ellen indult nyugati fellépés. Szudán nehézségei elsősorban gazdasági jellegűek. Dél-Szudán és az eritreai határ menti rész problémája a karthumi kormánnyal ma a kőolajból származó profit elosztása. Dárfúrban kezdetben a 70-es években letelepedett földművelők és nomád vagy félnomád pásztorok csaptak össze, érdekellentéteiket az ivóvízhiány, az elsivatagosodás élezte. Mindkét oldalon muszlimok voltak, de jelentkezett az etnikai-törzsi elem, a pásztorok muzulmán arabok, a földművelők pedig muzulmán afrikaiak. Az elégedetlenség 2003  februárjában a központi kormány elleni hatalmas felkelésbe torkollt. Ez volt a tulajdonképpeni dárfúri konfliktus nyitánya, ezúttal is mindkét oldalon muzulmánokkal. S ha a jövőben Egyiptom és Szudán érdekellentétei még inkább felszínre törnek a Nílus vizének elosztása miatt, annak sem lesz vallási háttere. De ellenpéldaként három országot említek, ahol nem lehet a konfliktus vallási (vagy inkább felekezeti) jellegét megkerülni: Libanon, Bahrein és Kasmír, továbbá az „iráni modellről” és az erdogani „török modellről” sem lehet szólni a vallási szempontok mellőzésével.

Arab keresztények, nem arab muzulmánok

„Nem helyes összekeverni az iszlám vallást az arab fajjal, mert nem minden arab muszlim, és nem minden muszlim arab.” Ezt én sehol nem mondtam, nem írtam.

Vannak arab keresztények, nem minden arab muzulmán, az arab országok lakosságának 15 százaléka keresztény – írja Osman Mohamed. Korábban 7-10 százalékról tudtam. Az arab keresztények történelmileg kialakult irányzatai a melkiták, a jakobiták és a nesztoriánusok. Legismertebb egyházi közösségeik az egyiptomi kopt keresztény egyház, az iraki központú asszír-kaldeus egyház, a szíriai és melkita egyház Szíriában és a libanoni maronita keresztények. „Nem minden muszlim arab.” A világ legnépesebb muszlim országa Indonézia, továbbá Banglades, Pakisztán, Irán (perzsák, azerik, kurdok, beludzsok), Azerbajdzsán és Törökország nem arab muzulmán ország. Jelentős számban élnek muzulmánok Indiában is, az egymilliárd főt meghaladó népesség 10 százalékát teszik ki. (Itt elsősorban nem India egyetlen muszlim többségű tagállamában, a Pakisztánnal vita tárgyát képező, nem éppen 10 milliós Jammu-Kasmírban lakókról van szó, hanem a hindu vallásúak tengerében élőkről.) A Kínai Népköztársaság észak-nyugati részén fekvő Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területet zömmel muzulmánok lakják. Közép-Ázsiában az öt, muzulmánok lakta szovjet szocialista köztársaságból öt független állam lett. A mai Oroszországban is élnek az iszlám hívei közül, Észak-Kaukázustól az Uralig és azon túl. Európában Albániában, Koszovóban és a szerbiai Szandzsákban alkotnak többséget, Bosznia-Hercegovina lakosságának 40 százaléka muzulmán. Afrikában a Niger Köztársaságban, Mali Köztársaságban és Szenegálban nem arab muzulmánok vannak többségben. A több mint 110 milliós Nigéria lakosságának 48-50 százaléka muszlim. A végére hagytam Eritreát és Csádot: előbbi lakosságának 69 százaléka, utóbbinak pedig 40 százaléka az iszlám követője.

Tiltakozók és a régihez ragaszkodók

Osman Mohamed azt állítja, „protestáns muzulmánoknak” nevezem a síitákat, a szunnitákat pedig „ortodox muzulmánoknak”, az európai orientalistákhoz hasonlóan összekeverem, öszszehasonlítom az Európában használatos kifejezéseket és értelmezéseket a közép-keleti értékekkel. Holott mindkét kifejezést idézőjelben használtam. Mohamed próféta első négy utóda, Abú Bakr, Omár, Otmán és Ali választás útján jutott a kalifai méltóságra. A Próféta negyedik utóda, Ali kalifa – aki Mohamed unokaöccse és veje volt – nem ismerte el az előző kalifák törvényességét, mivel nem a Próféta közvetlen leszármazottai voltak (csak környezetéhez tartoztak), hanem választották őket tisztségükre. Ali és mártírhalált halt fia, Husszein követői nem ismerték el a kalifátus jogfolytonosságát és az általuk törvénytelennek tartott kalifák uralma alatt kialakult hagyományokat. Szerintük a vallási vezetés jogfolytonosságát a Mohamedtől való vér szerinti leszármazás adja, egyedül Ali és felesége, Fátima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Ali követői tiltakoztak, protestáltak, s ennek nyomatékot adva különváltak, létrehozták az iszlám síita ágát. Ők protestálók vagy protestánsok voltak. Ali „pártja” akkoriban a fennálló rend – Otmán, a harmadik kalifa – elleni lázadókat fogta össze. A szunniták onnan kapták a nevüket, hogy szerintük a szunnát (Mohamed és társainak a Koránban nem rögzített hagyományait, a hadíszokat) ők követik a leghívebben. Mint ismeretes, az „ortodox” valamely tan lezárt dogmáihoz, a rituális szabályokhoz, a régihez mereven ragaszkodót jelent. Ilyen értelemben ortodoxok a szunniták. (A síiták különben a szunniták egyes hagyományait nem tartják hiteleseknek).

Nem vallási konfliktus

A cikk utal az írekre is. Az észak-írországi eseményeket protestáns-katolikus konfliktusként ismeri a világ. A szembenállás kialakulását – legalábbis a 20. századtól – nem a vallási tényező táplálta, hanem az Ír-szigetet kettéosztó 1921. december 6-i angol–ír szerződés nyomán Észak-Írországban kialakult helyzet: a hatalom megosztása vagy inkább a hatalom meg nem osztása a két közösség között. Ezen kíván változtatni az 1998. április 10-én aláírt brit–ír Nagypénteki Egyezmény. Kérdés, hogy milyen sikerrel. Ha már korábban is szó esett egyes kifejezések helyes vagy helytelen használatáról, megemlíthető, hogy az angol és skót eredetű protestánsok az Ulster, a kelta–ír ősöktől származó katolikusok pedig a Hat Grófság elnevezést használják Észak-Írország jelölésére. A nemzetközi sajtó is elég gyakran Ulsternek nevezi a területet, pedig a katolikus helybeliek nagyon nem szeretik ezt. Hazai tájakon halljuk, olvassuk a „lipován” vagy „deltai lipovánok” kifejezést. Az illető közösség tagjai szerint ezek pejoratív kifejezések, tehát sértők. Ők oroszoknak vallják, nevezik magukat.
A tévedésekről és félreértelmezésekről szóló válaszcikk eléggé összemossa a dolgokat, nem lehet tudni két-három észrevételen kívül, hogy ezeket nekem vagy az európai orientalistáknak tulajdonítja. Az én számlámra esetleg a mohamedánok kifejezés (egyszeri) használatát lehet írni. De azt is csak részben, mert nem én találtam ki, nem én hoztam be az európai köztudatba.

Németh Csaba

A szerző kézdivásárhelyi filozófiatanár