Testre írt bűnköltemény

az eXistenZ vagy a Videodrome –  után a hétköznapi bűnök mocsarába merüljön alá, a nagyvárosi gengszterek szinte Scorsesét idéző, de Cronenberghez képest túlontúl „földhözragadt” világába? – hangzik a méltatlankodás. Akik így érvelnek – nem teljesen alaptalanul –, azok éles határt vonnak a direktor „klasszikus” és legújabb korszakának filmjei közé, elfelejtve, hogy egy ilyen érvelés alapján Cronenberg korai, kis költségvetésű horrorjai sem egészen illenek az életműbe, legfennebb a kiteljesedett alkotói periódus egyfajta „előképeiként”.
Mindebben sok igazság van, természetesen – ámde nem biztos, hogy célszerű ennyire éles cezúrát tételezni a „régi” és az „új” Cronenberg között.
A világ, amelybe beléphetünk a Keleti ígéretek főcíme után, sötét és erőszakos – Cronenberg nem bíbelődik túl sokat a téma felvezetésével, in medias res indít. Egy arab borbélyüzletben rajtaütésszerűen elvágják valakinek a torkát, rögtön ezután pedig egy fiatal lány meghal szülés közben. Ez a felvezetés két külön történetszálat sejtet, ezek azonban hamarosan összekapcsolódnak, nem kevésbé sokkoló módon. A két szál ugyanabba a miliőbe vezet, csak eltérő utakon. Anna (Naomi Watts), a végzetes szülésnél jelen lévő szülésznő a lány, Tatjána orosz nyelven írt naplója alapján indul el, hogy felkeresse annak hozzátartozóit – tudja, hogy élő családtagok hiányában az újszülött állami gondozásba fog kerülni. Egyelőre fogalma sincs, hogy mibe bonyolódik – a szálak egy orosz étteremhez vezetnek, amelynek tulajdonosa, az öreg és jóságosnak tűnő Szemjon vállalja, hogy lefordítja a naplót. Az apai részről orosz (de a nyelvet már nem beszélő) Anna innentől keveredik bele a londoni orosz maffia hálójába. Érdemes megjegyezni, hogy a Vori v Zakone fedőnéven futó (magyarra talán úgy fordíthatnánk, hogy Tolvajok a törvényben, de az orosz szleng ismeretének hiányában inkább tekintsük lefordíthatatlannak), a fél világot behálózó bűnszövetkezet valóban létező szerveződése a nemzetközi orosz alvilágnak – saját ikonográfiával és hierarchiával rendelkező szubkultúra, amelynek a csápjai nagyon messzire elérnek. Több évtizedes történelmük hidegrázós fejezetekkel van tele: aki veszi a fáradságot és utánaolvas, annak úgy tűnhet, hogy az olasz maffia jómodorú úrifiúk gyülekezete az orosz kollégákhoz képest. Ebbe a lány- és drogkereskedelemmel, és mindennemű, elképzelhetetlen erőszakkal terhelt világba csöppen bele az ártatlan tekintetű, kislányosan szőke szülésznő.
Hamisítatlan, film noiros hangulatú thriller a Keleti ígéretek: London a köd, az eső és a sötétség városaként jelenik meg a vásznon, amelynek „gyomrában” obskurus gonosz erők működnek, és megelevenedik a Vori v Zakone világának rettenetes panoptikuma. Cronenberg remekelt filmje karaktereinek megalkotásában: Szemjon, az eleinte rokonszenves, de fokozatosan ördögivé váló étteremtulajdonos (Armin Mueller-Stahl), Kirill, a kalandor, iszákos és vélhetően homoszexuális hajlamokkal rendelkező „trónörökös” (Vincent Cassell), Sztyepan, a KGB-s múltjával hencegő, de csupaszív nagybácsi (Jerzy Skolimowski) – lenyűgöző figurái a Keleti ígéretek világának. És mindenekelőtt Nyikolaj, a maffiózók robusztus, szoborszerű sofőre, aki súlyos titkokat cipel magában – s akit ugyanaz a Viggo Mortensen személyesít meg briliáns módon, aki az Erőszakos múlt főhősét játszotta.
Anna és Nyikolaj között persze szövődik, aminek szövődnie kell, aminthogy a sofőr-maffiózóról is kiderül lassan, amit sejtettünk a kezdetektől, hogy nem is olyan rosszfiú, mint amilyennek látszik. Közben a történet magával sodor, árulásoknak, véres leszámolásoknak, csonkításoknak, nemi erőszaknak vagyunk tanúi, s mindezt a halott Tatjána naplójának sorai foglalják keretbe – a Nyugatra csalogatott, prostitúcióra kényszerített és erőszakkal teherbe ejtett kamaszlány „síron túli” narrátori szövege teremti meg a sztori szociális drámai dimenzióját. De nem is ez a fontos: egy ehhez hasonló történetet valóban el tud mesélni más rendező is (Tornatore is ezzel kísérletezett új filmjében, Az idegenben). Cronenberg filmje azonban nem bűnözőkről és bűnökről, hanem magáról a bűnről szól, atmoszférájában van valami a félelmetesen fenségesből. Ezt húzzák alá azok a jelenetek, amelyekben a mester a legjobb arcát mutatja: Nyikolaj bűnözői beavatásának rituáléja és a közfürdői merénylet szinte absztrakttá nemesülő képsora.
És itt kanyarodhatunk vissza az „igazi” Cronenberghez. A rendező ezúttal is tobzódik az emberi test alakzatainak vizuális megjelenítésében. A Vori v Zakone vonzáskörében élő bűnözők egész élettörténetüket a testükön hordják, pazarabbnál pazarabb tetoválások formájában; minden újabb küszöb átlépése képi jellé válik testükön, testükkel egybeforrva: nem élő emberek, hanem mozgó, hús-vér jelrendszerek, akikben a bűn elvont fogalma érzékivé, testivé válik. („Már halott vagyok. Tizenöt éves koromban haltam meg. Azóta a homályban élek” – mondja Nyikolaj az okkult szertartásokat idéző beavatási jelenetben.)
Az „előtérben” pedig egy visszafogottan melodrámai elemekkel tűzdelt, sötét tónusú gengsztertörténetet látunk, amely korrekt módon teljesíti a műfajjal szembeni elvárásokat. Nem a legeredetibb, nem a legjobb filmje Cronenbergnek, ez kétségtelen. Mindenképpen figyelemreméltó azonban a rendezőnek az a törekvése, hogy másfajta – ha úgy tetszik, klasszicizáltabb – kifejezési formát teremtsen az őt érdeklő problematikának. Nincsenek nagy, nyúlós-gennyes metamorfózisok, elmarad az emberi test „valóságosságának” és határainak feszegetése, mindaz, ami Cronenberget oly eredetivé tette: a problémák véresen reális közegben jelennek meg, mégis láthatatlanul, a belső és a külső reprezentációk kettősségében. A „hősök” testére, bőrére van írva.
A bőrünkön érezhetjük tehát.

Keleti ígéretek (Eastern Promises), színes, kanadai–amerikai–brit, 100 perc, 2007. Rendező: David Cronenberg. Forgatókönyv: Steven Knight. Operatőr: Peter Suschitzky. Vágó: Ronald Sanders. Zene: Howard Shore. Szereplők: Viggo Mortensen (Nyikolaj), Naomi Watts (Anna), Armin Mueller-Stahl (Szemjon), Vincent Cassel (Kirill), Sinead Cusack (Helen), Jerzy Skolimowski (Sztyepan).