Tehetségtelen hipnotizőr

Úgy gondolom, a mágia minden emberi kultúrközösség szerves részét képezi, intenzitásán történelmi dátum – beleértve a mát is – vajmi keveset képes változtatni. Ám a titok, a misztérium szabályai mindig fordítottan érvényesek: minél többen tudnak róla, minél inkább előtérbe kerül, annál kevesebb van jelen belőle. Amikor egy középkori várost bevilágítottak a „Sátán szeretőit” elemésztő máglyák, a közösség akkor volt legkevésbé fogékony a transzcendenciára. Amikor az angol gyarmati hadsereg kivetette sarkából Lhásza, a tiltott város kapuját, Tibet varázsa élet- és természetfilozófiává szelídült. Ha a 21. század nyugati civilizációjának rítusoktól túlfűtött mindennapjait nézzük, világosan látni, leszálló ágban van minden, ami mágikusnak nevezhető lenne. Én, akár a legtöbb kisgyerek, hatéves koromig varázsmesékre aludtam el, és sárkányok szájából kilógó legkisebb királyfiakkal, meg vasorrú bábák háztartásában alkalmazott mesehősökkel álmodtam. Az első iskolai naptól aztán figyelmeztettek, hogy mindent vissza, és elkezdték sulykolni a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés karteziánus elvét. (A „cogito ergo sum”-ot még megtanultam, halványan emlékszem holmi, Krisztina svéd királynőhöz fűződő hajnali kalandra, de azt, hogy Descartes az Istennel kommunikált álmaiban, és gonosz szellem befolyását vélte felfedezni magán, már saját magamnak kellett előkeresnem.) A történelemtankönyv szerint Könyves Kálmán fura testalkattal, ám tiszta fejjel rendelkező királyunk leszögezte, boszorkányok márpedig nincsenek. Ami kedves és emlékezetes gesztus volt részéről, azzal az apró finomítással, hogy a király maga is hitt a maleficákban, csupán a strigát, az éjszakai vértranszfúzióval elfoglalt élőhalottat tartotta soknak. (Az, hogy minden valószínűség szerint nem volt sem kancsal, sem púpos, testi hibáit a korabeli politikai ellenpropaganda aggatta rá máig tartó sikerrel, csak érdekesség. Vagy, ha egy ember teljes átváltoztatásaként fogjuk fel, mágia.) Hogy ne legyek célszerűtlen, a delej történetének képlékeny és minden esetben stilizált adatait helyezzük párhuzamba a mával. Ha rajtakapták a javasasszonyt, hogy hajnalban szedett növényekből kenőcsöt készített, ugyancsak rossz vége lett a történetnek. Egy mai fürdőszoba zsúfolásig van olyan kozmetikai készítményekkel, amelybe ismeretlen kezek egzotikus gyógynövényeket, na meg az örök fiatalság, a testi szépség ígéretét keverték. (Többségünk életében nem látott aloe vera növényt, nem is fog). Kifordul a szánkból az élethosszabbító hatású kaukázusi kefir, ha nincs belé jó adag bifidusbaktérium keverve. (Jobb helyeken azért már fizetett büntetést a gyártó, mivel tudományosan nem bizonyítható, hogy a dobozba zárt bifidusbaktériumok bármilyen hatással lennének a bélflórára.) Testi erőnk megsokszorozásáért reggelente illik vízben oldódó kalcium-magnézium pezsgőtablettákat fogyasztani. (Vajon mindenki figyelt kémiaórán, és tudja, hogy a vízben sziszegve oldódó varázstabletták az alkálifémek közönséges családjába tartoznak?) A boszorkányszombaton a bűbájos boszorka egy férfi fejébe vágta a kantárszárat, és a szerencsétlen hátán repülve hatalmát és lehetőségeit megsokszorozó, hajnalig tartó orgián vett részt. Távoli hasonlóság talán felsejlik a szombat esti szórakozásra készülő, magát kencével illatosító fiatal hölgy esetében, aki lóvá tett lovagja autóján megy megigézni – egy másik lovagot. Mindezek – a gyógyszergyárak alkimistáinak „élettablettái”, az újságokban hirdetett jósszolgáltatások, a lépten-nyomon nyíló táltos- meg boszorkányiskolák, a minduntalan felfeslő, titkos társaságokról szóló nagyvárosi pletykák, a távoli világok filozófiájából ellesett, hatástalanul alkalmazott félmondatok – napjaink rítusait képezik. Kissé szomorú, jó esetben káros hatások nélküli ceremóniát. Akár a kezdő hipnotizőr, aki önmagát igyekszik szuggerálni a tükör előtt. Ám tehetségtelen.