Szükség és esély

Olyan kérdések ezek,amelyekről alig beszélünk, talán önvédelemből,talán a cselekvőképesség megóvásaérdekében/ürügyén, vagy csupánazért, mert a többségi domináns vélekedésmindig a közös-országos gondok mögéhelyezi a sajátosat, a miénket, a csak egyeseknekfájót, s ebbe beleszoktunk. Nem fogok, nem tudok mostmélyebb elemzésre vállalkozni, de jeleznemkellett azt, hogy a Vladimir Tismãneanu nevével fémjelzettJelentés a kommunizmus bűneiről sokkal többodafigyelést érdemelne minden szempontból annál,ahogyan nyilvánosságunkban kezeljük a kérdést.Kisebbségi nyilvánosságunkról sokat mond,ahogyan a kommunizmus bűneit első alkalommal legmagasabb politikaimegbízatás alapján, szakmai igénnyelszámba vevő Tismãneanu Jelentéséhezviszonyultunk – illetve nem viszonyultunk. Az internetes keresővelkapott húsz-egynéhány találat közöttegyetlen olyan szöveg sincs, amely elemző szándékrautalna, mindahány napi híradás, sajtóutalásvagy adatbázis-megjelölés. Illetve van egy érdekesglossza az Erdélyi Riport egyik 2006. májusi számában,amelyben Vladimir Tismãneanu akkori tévésszerepléséről mondja el véleményétÁgoston Hugó, s ebbe a pár sorba került beegy olyan mondat – „Bármennyit vizsgálódna,a Tismãneanu-bizottság nem fog rájönni semmiolyasmire, amit ne tudna mindenki” –, amely alighanemjelzésértékű a kérdéskörhözvaló viszonyulást illetően.
Valóban nincs, nem volt, nemlett volna elmondandó, eddig ki nem mondott igaz(ság) akommunizmus kisebbségi olvasatáról? Valóbanlemondhatunk a kommunizmus eseti bűneinek vizsgálatántúlmutató általános, a rendszerjellegéből fakadó bűnök felmutatásárólés elemzéséről? Ha így látnám,nem szólaltam volna meg korábban, nem tartottam volnaszükségesnek politikai képviseletünkmegszólítását a Jelentésselkapcsolatos elhallgatásos mulasztást illetően.
A Krónika 2007. március9–11-i számában megjelent rövid írásom(Bűn és bűnrészesség) céljaelsődlegesen a politikai felelősségre való utalás,a figyelem felkeltése volt. Az RMDSZ-kongresszusra kiadottlapszámba szántam, mert a kérdés súlyaezt szerintem indokolta, s a szöveg maga nem elemző – erreterjedelmi okokból nem volt lehetőség – hanemtényközlő. Két kérdést taglaltamcsupán: a kommunizmus kisebbségi és többségiértelmezése (vagyis bűnei) közötti különbségkérdését, illetve a Bolyai Egyetem ügyét.És kimondtam: a Jelentés magyar (al)fejezetét,illetve a következtetéseket mindkét választottszempont szerint elfogadhatatlannak tekintem. A cikkem egy hétkéséssel jelent meg, amikor a szerkesztőségszükségét látta megszólaltatni a„másik felet”, vagyis a Tismãneanu-bizottságmagyar tagjait, akik az enyémnél hosszabbválaszcikkükben érvek ütköztetésehelyett személyes támadásra ragadtatjákmagukat. Ez kötelez arra, hogy válaszom hosszabb legyen,s ne csupán a válaszcikkben nekem felrótthibákkal és bűnökkel foglalkozzam, hanem utaljakarra a felelősségre, amit egy a kapott lehetőségetelmulasztó, tehát rossz kisebbségi fejezet ésa kisebbségi létre vonatkozó általánoskövetkeztetések hiánya jelent.
A munkacsoport – így jelölikmagukat a válaszcikk aláírói: Nagy MihályZoltán, Novák Zoltán, Olti Ágoston, SalatLevente, Stefano Bottoni, Lázok Klára – úgyítéli meg, hogy megnyilatkozásomban nem vagyoktisztában, vagy szándékosan nem veszemfigyelembe a romániai (román és magyar)politika- és társadalomtörténeti diskurzusjelenlegi állapotát. Ilyenkor szokás aztmondani: örülök a felvetésnek. Mert énúgy látom, éppen a munkacsoport nincs tisztábanazzal, hogy ennek a Jelentésnek az értékeit éshibáit nem lehet és nem szabad korábbi, akorszakra vonatkozó szövegekkel összevetveminősíteni, mert ez idáig soha nem kérte apolitika, hogy szakértők tárják fel akommunizmus bűneit a maguk teljességében. Ha amunkacsoport teljesítményét korábbimunkákhoz viszonyítjuk, akkor valóban kaphatnajó minősítést – de akkor éppen attóla politikatörténeti diskurzustól tekintünkel, amelynek jegyében végre másként lehetés kell szólni a velünk megtörténtekről.A munkacsoport tagjai éppen a politika által képviselttársadalmi igénytől tekintenek el. Nem vagyok annyiraelfogult, hogy magamnak vindikáljam a cikkemben megfogalmazottigazságot: a romániai kommunizmus a többségethallgatásra, a kisebbséget felszámolásraítélte. Ha ez a kérdés nem jelenik meg aJelentés magyar részében, ezt nem vizsgálják,mintha nem is létezne egy ilyen olvasata a kommunizmusnak,akkor a legfontosabb kérdésben, a kommunizmus általánosmegítélésében kisebbségiszempontból elmarasztalandók. Csak akkor nyerhet(né)nekfelmentést, ha egy ilyen értelmezés szerepelteredeti szövegükben, s azt valamilyen szerkesztői akarateltávolította a végső változatból.Amennyire én tudom, ilyen cenzúra nem történt,de ezt nem állítom.
A Jelentés elkészülténekpolitikatörténeti kontextusát nem csupánfontosnak tartom, de vitatott írásomnak mindjártelején jelzem, hogy a román államfő részérőljött felkérés a jelentéskészítésreaz Európa Tanács parlamenti közgyűlésénekegyik határozata által jelzett folyamatba illeszkedik.Éppen ezért nem is tudom, mit kezdjek azzal abekezdéssel, amelyben a munkacsoport azt rója felnekem, hogy elfeledkezem arról, hogy „a korabelinagyhatalmak konfliktusforrásnak tekintették akisebbségeket”, és ezért támogattákaz asszimilációt. Ezzel a – különbenvitatható és szellemiségében „figyelemreméltó” – megjegyzéssel egy megállapításomatminősítik csúsztatásnak, amely arra vonatkozik,hogy amennyiben ma Európa szükségét érzia történelmi igazság kimondásának ésaz áldozatok előtti tisztelgésnek, akkor Romániábanis szükség van a kommunizmus megalapozott kisebbségibírálatára. Én a jelenről beszélek,azokra a politika- és történettudományidiskurzusokra utalok, amelyeket a munkacsoport volt szíves párbekezdéssel korábban számon kérni rajtam,a válaszadók pedig egyszerűen visszalépnek amúltba, el sem olvassák figyelmesen azt, amit bírálnak.Ez alighanem komoly felindultságra utal azok részéről,akik cikkük első bekezdésében felrójáknekem a konstruktivitás hiányát, éstendenciózusnak minősítenek.
Van a válaszcikknek egy hosszabbbekezdése, amely azt idézi meg – számomra öröktanulságul –, hogy milyen adottságokkal kell számolnia magyarság 1945 utáni sorsának objektívértékelése érdekében. Szépleírást kapunk a magyarság sorsánakalakulásáról a Kárpát-medencében,és szó szerint ezt: „1945 után Romániábanelfogadták a kisebbségi párt létét,az érdekvédelmi szervezet »önállóan«indul a választásokon, és pozíciókatszerez…”. Na tessék: nem is volt olyan rossz a helyzetünk,nem akartak asszimilálni, sem közösségilegfelszámolni, hanem voltak jogaink, pozícióink.Akkor pedig világos, hogy miért őrölünkkülön malomban. A történelemtudománydiskurzusaiban nem jártasként, nem tudok mit kezdeniazzal, hogy a romániai magyarság megsemmisítésérevaló törekvés kevésbé volt gyilkos,mint például a csehszlovákiai. S mivel az ilyenfinomságokhoz nem értek, természetesencsupáncsak a munkacsoport lejáratásának aszándékával ítélem meg úgy,hogy az a román kommunizmus igenis célul tűzte kimagyar közösségünk felszámolását.
Különben a csúsztatás,amit a munkacsoport volt szíves nekem tulajdonítani,valóban tetten érhető, csakhogy nem részemről.Ezt már taglaltam. Viszont amikor vitázóim aztállítják, hogy „a BB által elismerőlegemlegetett C. V. Tudor-féle cirkusz…”, akkor isméta szöveg átlós olvasásátgyakorolták. Ezt írtam: „Van valami elgondolkodtatóabban, hogy a magyar sajtó is többet foglalkozott C. V.Tudornak és csapatának a Jelentés parlamentibemutatását megzavarni kívánóbohóckodásaival és ízléstelenségeivel,mint magával a jelentéssel.” Kérdemtisztelettel: hol van itt a hivatkozott elismerés? Azízléstelenség kifejezés tudomásomszerint bántó, illemet sértő megnyilvánulás– de lehet, hogy immár a szavak értelmét isújra kellene tanulnom a munkacsoport szerint.
Az is érdekes, hogy az amunkacsoport, amely számon kéri rajtam akonstruktivitást, morális alapon megkérdőjeleziazt a jogomat, hogy a kérdésben megszólaljak.Ugyanis kimondatik: „olyan személy fogalmazza meg a vádat,aki élete jelentős szakaszában a románkommunista propagandagépezet egyes kisebbségiintézményeinek (Szabad Szó, Ifjúmunkás,Előre) alkalmazottja volt.” Jól megadták nekem. Leaz árulóval! Arra pedig ne is gondoljak, hogytörténészek odafigyelnének olyan apróságra,hogy ki mit írt le, milyen szövegeket vállalt. Kikell mondani, aki sajtóban dolgozott 1989 előtt, az mindaljas gazember! Hja, hogy ezt akkor rá kellene mondani azRMDSZ némely (leg)első számú vezetőjéreis, amitől a jelentéstévők eltekintenek, függetlenülattól, hogy az illetők mikor és milyen kontextusbannyilatkoznak meg múltunkról – az más kérdés.A történész disztingváljon. És talánaz is természetes, ha ma a politológuskollégaazon személy fölött tör pálcát,akinek a felkérésére abban a bűnöskommunizmusban vállalta a közös vallás- éstudományfilozófiai kötetben valószereplést. (Ember és világ – esszék éstanulmányok, Kriterion, 1986., szerkesztette BodóBarna, egyik szerző Salat Levente) Vajon ezt a kötetet is akommunista propagandagépezet termésének kelltekinteni?...
Egyetlen kérdésben értekegyet a munkacsoporttal: pontatlan voltam, amikor azt írtam,hogy a Tismãneanu-jelentést mutatták be aparlamentben, és ott elfogadták. „Csak”összefoglalás hangzott el, és a következtetéseketmutatták be, és mint a munkacsoport helyesen leszögezi,az államfő nyilvánította a dokumentumothivatalossá. Nagy különbség.

Bodó Barna
A szerző politológus