Szubjektív karavánkrónika

Mit akarnak ezek?
Olvasótalálkozó-sorozatunk tervezésének kezdeti szakaszában szövetségeseket kerestünk annak érdekében, hogy képesek legyünk minél szélesebb tömegeket megszólítani. Tudatában voltunk ugyanis annak, hogy a beszélgetésre,
termékeny vitára való természetes emberi hajlam útjába súlyos akadályokat gördítettek az elmúlt bő másfél évtized monolit típusú megjelenésre buzdító politikai felhívásai. Benne volt, úgymond, a pakliban, hogy a fősodortól eltérő emberi vélemények nyilvánosságra kerülését még mindig gátolja a „jobb a békesség” típusú óvatosság, a helyi közösség hivatalos-hangos véleményével való szembemenéstől való ódzkodás. E görcsök egy részének feloldását az európai parlamenti képviselő-választásokra készülő két magyar kampánystáb részvételétől reméltük. Kettős céllal kerestük meg a két kampánystáb képviselőit. Egyrészt egyeztetendő óráinkat és elkerülendő a kampányrendezvények, illetve a Krónika-karaván olvasótalálkozóinak egybecsúszását. Másrészt pedig – s talán ez volt a fontosabb –, hogy részvételükkel  biztosítsuk: az olvasók, választópolgárok egy helyen, egyazon asztal mellől hallhassák mindazok érveit, elképzeléseit,
akik abban reménykedtek: november 25-én rájuk bízzák a romániai magyar közösség brüsszeli képviseletét.  Elképzelésünk a legtöbb helyen megvalósult, ami nem csak az olvasók véleményformáló kedvének serkentése szempontjából örvendetes, hasznát az EP-választás eredménye is igazolja. De a kampánycsapatok helyenkénti távolmaradása azonban legalább annyira beszédes tapasztalatokkal is szolgált. A meglehetősen gyanakvó erdélyi politikai
közegben ugyanis az RMDSZ tisztségviselők vagy a szövetség támogatásával tisztségben lévő helyi elöljárók részéről több esetben is diverziós kísérletekkel kellett szembesülnünk. A nyílt elutasítástól a lakattal zárt kapu otromba „megoldásán” át a rendezvény megtartásának bizonytalanságával való „kampányolásig” sok minden szerepelt az arzenálban. Az olvasótalálkozók résztvevői mélységesen elítélték ezeket a szánalmas praktikákat, sok esetben saját szégyenükként kezelték elöljáróik rövidlátását, faragatlanságát.

Lakat a kapun, lakat a szájon?
A „mi legyen november 25-én?” kérdésének megválaszolatlansága, a romániai magyar szavazópolgár tépelődése,
az egységbontással kapcsolatos félelmek gyakorlatilag végigkísérték a karaván útját. A dilemma érthető volt, hiszen a brüsszeli képviseletért zajló csatában a közember nem nagyon találkozott könnyen dekódolható üzenettel, amelyet aránylag kevés erőfeszítéssel magáévá tehetett volna, s általa lelkiismeretét és hiányos információk birtokában nehézkesen alakulgató közéleti felelősségérzetét egyaránt megnyugtathatta volna. A Caragiale óta irodalmi klasszikussá
vált kérdés – de én kire szavazzak? – mellett egy másik csapdahelyzet is felszínre került túrázásunk során. Az áldozatok – de legalábbis célszemélyek – a polgármesterek, akiknek túlnyomó többsége RMDSZ-es támogatottsággal került a tisztségbe, s akik közül sokan úgy érzik, most nyújtják be a számlát a politikai hátország korábbi biztosítói. Parajd elöljárója például a Krónika-találkozó nyilvánossága előtt jelentette ki: a kampány során az RMDSZ vezetőivel folytatott, a  sóbányászatot, illetve a település idegenforgalmi jövőjét taglaló megbeszélésen el nem hangzott ugyan, de mindvégig
ott lebegett a kérdés: mindent megteszünk az ügyben, de vajon hogyan szavaz majd Parajd? Bokor Sándor kibeszélte magából a fojtogató dilemmát, Katona Mihály korondi polgármester viszont a problémamegoldás egészen primitív módját választotta: megszökött a kérdésfelvetés elől. Lakattal zárt kapu fogadta a romániai magyar közképviselet „lenni vagy
nem lenni” kérdésének megvitatására érkezőket. A felelősség elől menekülő elöljáró példája a létező legrosszabb,
hiszen tekintély és pozíciótisztelő falusfelei is könnyen választhatták volna a távolmaradást. Szerencsére a korondiak sokkal bölcsebbek voltak, mint legutóbbi választottjuk.

Az olvasó igaza
Az olvasónak igaza van, mindig igaza van – fogalmazódott meg sokszor bennünk a gondolat, miközben hallgattuk az olvasóink észrevételeit, bírálatait, dicséreteit. Igaza van, ha kifogásolja, hogy ritkán írunk az ő településéről, ha észreveszi az esetleges pongyola fogalmazást, a becsúszott pontatlanságokat. Igaza van, ha több keresztrejtvényt kér, ha az Életmód rovatban többet olvasna az egészség megőrzésének módozatairól, ha elvárja, hogy interaktív legyen az újság, hogy lehessen levélben vagy telefonon kérdezni az orvost, a pszichológust. Igaza van, ha „kiutálná” a lapból a piszkos politikát, de akkor is, ha éppen többet kérne belőle, és a nagyvilág történéseibe is jobban bele szeretne látni a Krónika által. Igaza
van, ha azt szeretné, hogy kedden is közölje a sportrovat a bajnokság állását rögzítő táblázatot, amely immár a lapzárta
után lejátszott futballmérkőzések  eredményeit is tükrözi, és akkor is igaza van, ha az egész sportrovatot szívesen kihagyná az újságból. Igaza van, mert a Krónika az olvasónak szól, az olvasóért van. Nem olyan, mint az a színházi produkció, amelyben a rendező eltekint a közönségtől, csak a saját művészi elképzeléseire összpontosít. Az újság nem puszta önkifejezési eszköze, itt nem szárnyalhat szabadon a fantázia, valamennyi lapszám szigorú szakmai szabályok  etartásával
készül. Hogy mégsem képes kielégíteni minden olvasó igényeit, az éppen az igények sokszínűségéből fakad. Az olvasó olyan, mint a választó. Meg kell felelni az igényeinek, különben más újságot választ. Okkal.

Tisztázni a tisztázhatatlant
Talán ellentmond az előbbieknek, de természetesen az a kérdés is megfogalmazódott a karaván némely állomásán,
hogy vajon jó ötlet volt-e a „Választunk vagy szavazunk?” módon megfogalmazott közéleti témával öszszekötni a Krónika olvasótalálkozó-sorozatát? Mert a közélet, a politika ugyan vitathatatlanul érdekli az embereket, de megtapasztalhattuk: nagyfokú a kiábrándultság is. Meg a gyanakvás. „Miért jönnek hozzánk kampányidőben?” – szegezték nekünk a kérdést
több településen az elöljárók. Aztán jött az ilyenszerű magyarázat: „nálunk béke van, nyugalom van, mindenki tudja, hogy az RMDSZ-re kell szavaznia, ne zavarják meg a mi közösségünket”. Voltak, akik a Krónika-karavánt afféle bújtatott Tőkés-kampánynak gondolták, ezért viszonyultak ellenségesen a rendezvényhez. Hasznos volt szembesülni ezzel a megközelítéssel. Az ellenséges viszonyulás is segített megvilágítani, hogy a modern sajtót világszerte a demokrácia házőrző kutyájának tartják, ami akkor tölti be a szerepét, ha kritikusan viszonyul a hatalomhoz. Ezt tette a Krónika a hatalom
RMDSZ-es képviselőivel is. Megpróbálta például elszámoltatni őket az erdélyi magyar közpénzekkel, sajnos, mindmáig eredménytelenül. Ezek a kísérletek tűnhettek a be nem avatottak számára RMDSZ-ellenesnek. Nagyenyeden mondta el az egyik olvasó: az olyan újság, amelyik csak dicsér, nem mond igazat. A turné Maros megyei állomásain többnyire  nélkülöztük a politikusokat, s utólag azt mondhatjuk: talán jól volt ez így. Könnyebb volt tisztázni, hogy senkinek nem akarunk kampányolni, a politikusmentes beszélgetéseken több szó eshetett az újságról. Meglepő volt azonban, hogy tömbmagyar vidéken is vannak települések, ahol 18 évvel a rendszerváltás után is félnek az emberek. Kockázatosnak tartják, hogy olyan rendezvényre látogassanak el, amelyre nemcsak az RMDSZ, hanem a másik fél képviselői is meghívást kaptak. Volt település, ahol ezért, máshol saját szervezési hiányosságaink miatt zajlottak szűk körben a beszélgetések.
Reméljük azonban, hogy aki ott volt, nem indult haza csalódottan. Mert továbbra is rendületlenül hiszünk benne, hogy az olvasó nélkül nekünk nem megy, s abban is, hogy nélkülünk kicsit zavarosabb a kép. Három hét alatt ötvenhat településen
jártunk. Köszönjük, hogy kíváncsiak voltak ránk.

Csinta Samu, Gazda Árpád