Szövegkörnyezet

Tetszett a posztmodern írónak ez a kép, amit a kigondolt szöveg elévillantott, a valóságban ugyanis az írógép nem volt színaranyból, nem voltak meztelen nők rágravírozva, és még csak az asztal lapjától sem emelték el a magasztos jelzők.

Amint a posztmodern író így a szövegtestbe süppedve búslakodott, egyszer csak felkiáltott. „Dirrentrotta! Az nem lehet, hogy mindent megírtak előttem, hiszen, még ha végesek is a témák, a variációik végtelenek!” Erre a gondolatra aztán jó kedve kerekedett, és az íróasztalon tornyosuló könyvekre pillantott. Sok könyv volt az íróasztalon felhalmozva, mindegyik egy-egy kemény borítóba kötött szövegtest. A posztmodern író arra godolt, hogy el kéne beszélgetnie a szövegtestek létrehozóival, hátha rábukkan valamire, amit eddig nem fogalmaztak meg előtte.

De nyomban el is komorodott az arca, hiszen Thomas Mann halott, Krúdy Gyula halott, Kosztolányi Dezső halott, Pilinszky János halott, Danilo Kiš halott, mind halottak. Káromkodni akart a posztmodern író, de mégis visszagyűrte, ehelyett kedvetlenül csapta fel az egyik előtte heverő könyv borítóját. Beleolvasott a szövegbe ott, ahol a könyv kinyílt, és nagyon megéhezett. Olyan zamatos, olyan illatos, olyan ínycsiklandó volt a szöveg, hogy a nyála is elcseppent.

„Bele kéne helyezni ezt a szöveget egy másik szövegkörnyezetbe” – gondolta, majd villát ragadott, és – mint aki hirtelen dönt valamiről, majd pedig, nehogy meggondolja magát, azonnal cselekszik – felnyalábolta vele a könyv lapját, kitépte onnan, és megette. Nagyon édes volt a szöveg, mint egy cukrozott gyümölcstál, mint egy német fagylalt, a posztmodern író a szemét lehunyva, élvetegen ízlelgette a szavakat, szókapcsolatokat. Valami apró billegést, remegést érzett az idegszálain, és nagyon tetszett neki ez a feszültség. Hirtelen egy másik könyvet tépett fel, találomra belevágta a villát az egyik oldalba, és már rágta is mohón a felnyalábolt szöveget.

Ezek a mondatok valamivel fanyarabbak voltak, de még mindig inkább édesek, amolyan keserédes süteményfélékhez hasonlítottak, vagy étcsokoládéhoz. Nagyot nyelt a posztmodern író, érezte, ahogy dagadozik a szövegkörnyezete. Újabb könyvet választott, ebből is falatozott. Ezúttal már sokkal markánsabb ízt érzett, kissé mintha eljelzőzték volna a szöveget, de azért nagyon jól esett az írónak ez az íz a sok édesség után. Olyan volt ez a szöveg, mint egy szaftos vadpörkölt nehéz vörösborok után. Tetszett a posztmodern írónak ez a szövegkompozíció, újabb és újabb ízekkel egészítette ki az élményt, egyre dagadt, egyre gyarapodott a szövegteste.

Észre sem vette – annyira belemerült az élvezetbe –, és máris akkora szövegteste lett, hogy a feje halkan nekikoppant a plafonnak, majd a ház teteje elemelkedett a falaktól, és a posztmodern író fején maradt, mint egy kalap. Az író meg csak ette egyik lapot a másik után, nem nézett se jobbra, se balra, csak befelé, hogy micsoda kompozíció állt ott össze, és nagyon elégedett volt. Hirtelen mégis oldalra pillantott, mert a feje mellett egy nagy, fénylő tárgyat vett észre. „Dirrentrotta! Hát ez igazán tranglernik!” – kiáltotta a posztmodern író, mert a feje mellett karnyújtásnyira tündöklő Holdat hirtelen Franz Kafkának nézte. Elmosolyodott, amint rájött a tévedésre, de ekkor – jobban megnézve – nagyon apró betűkkel szedett sorokat, szöveget fedezett fel a Hold felszínén. Nem is gondolkodott, már tátotta is a száját, hogy beleharapjon a Holdba, mint egy aranysárga almába, de ekkor felébredt a posztmodern író, mert beverte a fejét az ágya melletti éjjeliszekrény sarkába.

Kábultan ült, és a furcsa álmán elmélkedett. Tetszett neki ez az álom, kedvére volt nagyon. Végiggondolta még egyszer az elejétől a végéig, mosolyogva töprengett az író, aki éppen 60 éves volt. Az íróasztalra pillantott – ahol az ócska írógépet magasztos jelzők emelték el az asztallaptól –, de aztán a konyhába ment, mert már nagyon korgott a szövegkörnyezete.