Szórványban magyarul – vitaindító Kárpátalján, a Felső-Tisza mentén

Persze, hogy az anyanyelvén! Igen ám, de ha az anya románul, az apa meg magyarul szólna inkább, vagy fordítva? Vagy egyikük ukránul, másikuk magyarul? A történelmi Máramarosban, ahol a Tisza 70 kilométeren közös határa Romániának és Ukrajnának, nem könnyű a választás. Nyilván az a legszerencsésebb, ha az ifjú szülők idejében megállapodnak, mitévők legyenek. (A nagyszülők azért erősen beleszólhatnak.) Az ukrajnai Kárpátalja megye és a romániai Máramaros megye abban is megegyezik, hogy mindkettőben szórványban, él a magyarság. Szórványban megtartani a magyarságot elsősorban a magyar nyelv megőrzésén alapul.

A legszerencsésebb nyilván az, ha a gyerek egyszerre sajátítja el mindkét szülő nyelvét. Sőt! Máramarosszigettel szemben, a Tisza túloldalán, a többnemzetiségű Aknaszlatinán a gyerekek gond nélkül megértik egymást a homokozóban, függetlenül attól, hogy egyikük románul, a másik ukránul, a harmadik oroszul, a negyedik meg magyarul szól. Számukra ez semmilyen gondot nem jelent. Őket még nem érintette meg egyik nacionalizmus sem! Jó lenne – legalább ebből a szempontból – gyereknek maradni!

Teljes félreértés, hogy a gyerek belekavarodik, belezavarodik, mikor melyik nyelvet használja. Legjobb példa erre saját, ötéves lányom, akit az anyja oroszul szólít (mert ő dél-ukrajnai, orosz nyelvű ukrán család szülötte), én pedig kitartok a magyar mellett. Lányunk úgy nőtt fel, hogy egyszerre sajátította el az oroszt és a magyart, és véletlenül sem keveri, pontosan tudja, melyikünkhöz milyen nyelven beszéljen. Ám, úgy látszik, családi példánk korántsem alkalmazható ilyen rugalmasan a többségi nemzet, kisebbségi nemzet fogalompár kereszttüzében. A nemrég Rahón, a Tisza-partján, a Kárpátaljai, Felső-Tisza-vidéki Magyarok I. Találkozójának első napján rendezett pedagóguskonferencián kiderült: a maga nyerseségében az iskolaválasztáskor vetődik fel ismét a kérdés. A választás csak részben múlik a magyarság vállalásán! Mert egyáltalán nem mindegy, milyen színvonalú az ún. „magyar iskola”. Ami valójában nincs, hiszen a települések legtöbbjén az ukrán állami általános iskola magyar tagozataként működik. Különleges példa erre éppen Rahó, ahol a római katolikus egyházé a magyar tagozatnak hajlékot nyújtó épület, az általános iskolának értelemszerűen ukrán az igazgatója, ő nevezi ki a magyar tagozat vezetőjét.

Azaz csak látszólagos az állami nagylelkűség, amely 5 tanulót már önálló osztályként ismer el, és tanítót rendel mellé. Az infrastruktúra – épület, tankönyv, munkafüzet, fénymásoló, számítógép, internet, tévékészülék, parabolaantenna, amelyik legalább a Duna Tv-t fogja – mellett hit, lelkesedés egyszerre kovászai a magyar iskolának. És persze nélkülözhetetlenek a pedagógusegyéniségek, közöttük is az olyan vezetők, akik képesek magukkal ragadni kollégáikat. Ők is szót kértek Rahón. Elsősorban a bázisiskolák, a gimnáziumok (középiskolaként és kollégiumként egyszerre, egy irányítás alatt működő nevelő-oktató intézmények) és a jeles középiskolák igazgatói Viskről, Técsőről, Aknaszlatináról, akik joggal büszkék magyarországi és ukrajnai egyetemeken egyaránt helytálló öregdiákjaikra, a kitűnő felvételi eredményekre. Amíg e középiskolák bírják, addig tudunk a szórványmagyarság megmaradásáról beszélni a Felső-Tisza vidékén.

A résztvevők örömmel üdvözölték volna a Tisza túloldaláról, a romániai Máramarosból érkezett pedagógusokat is. A szervezők szándékával teljes mértékben azonos e kívánságuk. Teljesülése ezúttal az első találkozó szervezésével együtt járó nehézségeken múlt. Jövőre – szándékuk szerint – szívesen fogadják a máramarosiakat a másodikon, amelyet Técsőn vagy Visken rendeznek.

Egri Sándor