SZKT, vagy amit akartok

Tudjuk, hogy mit jelent ez, de ha nem tudnánk, akkor se reménykedjünk, ők majd megmondják. (Mi az, hogy majd? Most!) Világosan, feszes logikával, íme: ha veszély van, akkor félni kell – vagy legalábbis nem árt óvatosnak lenni –, gyanakvónak és bizalmatlannak kell lenni mindenkivel és mindennel szemben, ami újszerű. Össze kell zárni, szól a figyelmeztetés, képileg és fogalmilag pedig: juhnyáj viharban, esetleg hadi alakzat, kinek melyik tetszik. Csüggedni persze nem kell, mert nekünk, romániai magyaroknak van egy szövetségnek álcázott politikai pártunk, az egységes és oszthatalan RMDSZ személyében, az erő tehát velünk van, nem hagy el minket... soha!

Az egyetlen és kizárólagos politikai képviseletünk megvéd minket. Kiktől is? Mindenekelőtt az MPP-től és az EMNP-től – ez a kissé meredek, de alig meglepő, frappáns válasz Kelemen Hunor éppen regnáló RMDSZ-elnök szájából hangzott el. Ha megkérjük a romániai magyarság állatorvosát, hogy fejtené ki ezt részletesebben, akkor vélhetően jön az unos-untiglan ismételgetett duma: viszályt akarnak szítani köztünk, acsarkodó szekértáborok ádáz gyűlöletét exportálja az anyaország romlott politikai elitje az erdélyi tündérkertbe, ahol minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve mindaddig, míg ezek a mesterséges alakulatok létre nem jöttek. (Persze, ki lehet ezt fejteni hosszan „orbánozva” is, de nem érdemes!) Az én olvasatomban a helyes értelmezés így hangzik: ők, politikai képviseletünk felkent papjai megóvnak minket a belső ellentétektől, a szóváltástól, a nyilvánosság előtt zajló politikai cirkusztól (értsd politikai vita), az érvek és ellenérvek ütköztetésétől, a választott képviselőink elszámoltatásától, sőt, ha kell, megvédenek minket saját magunktól is. Mert a romániai magyar választópolgár védelemre szorul, önmagában életképtelen, éretlen, tudatlan és naiv, egyszóval elesett, olyan, aki a bölcs, tapasztalt és jól értesült előljáróira kell, hogy hagyatkozzék, másképpen neki annyi.

Kelemen Hunor az RMDSZ új generációjához tartozik, de azért nem annyira fiatal, hogy ne élte volna át a ’89 előtti mostoha időket, tehát akárcsak Markó, nagyon is tudja, hogy mit beszél. Ha valaki veszi magának a fáradtságot, és belelapoz a boldog emlékű kommunista pártsajtóba (másmilyen sajtó akkortájt ugye nem is volt), akkor ezt a gondolatmenetet, ezt a félelemkeltést, ezt az erőszakosan görcsös féltést és az azzal szükségképpen együttjáró, képmutató küldetéstudatot fellelheti ott is. Úgy tűnik tehát, a vészjelzés jókor jött: kísértet járja be Romániát, a kommunista visszarendeződés kísértete, hogy egy nagy klaszszikust parafrazáljak. Kedves romániai magyar polgártársaim, nem árt résen lenni!

Engedtessék meg nekem, hogy a zilahi SZKT szellemiségét Bibó István tekintélyével szegezzem szembe. A 20. századi magyar politikai gondolkodás talán legnagyobb alakját azért idézzük itt meg, mert ő valami olyasmit mondott, hogy a demokrácia „a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” Nos, uraim, döntsék el maguk, teljesül-e ez a feltétel a romániai magyarságra vetítve? Fontolják meg, teljesülhet-e egyáltalán, ha nincs választási alternatíva. Bibó úgy látta, hogy demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a kritikától stb. Nála sokkal bölcsebb RMDSZ-es elöljárók viszont veszélyekről, védelemről és persze ennek nyomán egységről beszélnek. Csak ne lenne olyan ismerős ez az egész... Nincs miért szépítenünk a dolgot: a romániai magyarság  politikai egypártrendszerben élt mindaddig, ameddig az RMDSZ lehetséges magyar váltópártjai meg nem alakultak. A „zilahi bölcsek” (sic!) ezt a korábbi áldatlan állapotot tartanák üdvösnek... Visszarendeződés? Az!

Félreértés ne essék, a fentebb idézettek nem azért igazak, mert Bibó mondta, hanem azért, mert különösebb szellemi erőfeszítés nélkül belátható, hogy nyilvános politikai vita nélkül egyszerűen nem létezik demokratikus politikai közélet. Ha a közügyeket nem lehet megvitatni az állampolgárok széles körű részvételével, akkor sem a képviselőink erényeit, sem azok hibáit nem láthatjuk. Nem tudjuk eldönteni, hogy kibe szorult politikai bölcsesség és kibe nem, nem tehetünk különbséget a magánérdekeit hajkurászó korrupt politikus és a közjót folyamatosan szem előtt tartó elöljáró között. Másfelől, ha elvakítanak minket a szenvedélyeink, a vágyaink és főként a félelmeink, akkor indulatosan ítélünk, nem pedig megfontoltan és mérlegelve.

Egyik esetben szavazunk, a másik esetben választunk. A kettő közti különbséget nem lehet eléggé túlbecsülni. Király András az SZKT-n erre is egyértelmű direktívát fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy az RMDSZ-nek nem választani, hanem szavazni kell elvinnie az embereket. Őszinte, de a romániai magyar választópolgárt lesújtó vélemény ez, azt feltételezi ugyanis, hogy a polgártársaink képtelenek önállóan gondolkodni és helyesen dönteni.

Egy közösség egészséges politikai ösztönei azon múlnak, hogy fel tud-e halmozni sok-sok évnyi hasznos politikai tapasztalatot. Ez pedig a maga során csak úgy lehetséges, ha tagjai minél szélesebb körben, folyamatosan, generációról generációra élhetnek politikai szabadságukkal, alkalmuk van arra, hogy a nyilvánosság előtt mérlegre tegyék véleményüket. Szabadon társulhatnak közös célok megvalósításáért anélkül, hogy ezekhez a kezdeményezésekhez valamiféle felsőbb szintű jóváhagyás vagy támogatás szükségeltetne. Egy valóban szabad és „egészségesen” működő politikai tér arról ismerszik meg, hogy a legegyszerűbb és legjelentéktelenebb polgár közérzete is jó, jövőképe pedig alapvetően derűs. Nos, elég csak körülnézni mindenkinek a saját környezetében, és nehéz szívvel ugyan, de gyorsan levonhatja a következtetést: sokan vannak, akik az ismerősök, családtagok, munkatársak közül az elmúlt 15–16 évben hagyták el az országot, még többen vannak viszont, akik itthon maradtak ugyan, de csalódottak, kiábrándultak, és teljes közönnyel viseltetnek a közügyek iránt. Pedig ezeknek az embereknek is voltak/vannak vágyaik, terveik és van a közösségi ügyekre vonatkozó véleményük, csak éppenséggel nem volt azokra kíváncsi eddig senki.

Az RMDSZ történelmi felelőssége elsősorban nem abban rejlik, hogy foggal-körömmel ragaszkodik a kizárólagos hatalomhoz – noha egy demokratikus értékeket valló politikai alakulat már önmagában ezért is elmarasztalható. Hanem azért, mert immár tizenhat éve politikai kiskorúságban tartja a romániai magyarságot. Ez a közösségre nézve sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint az ellenséges többségi társadalom nyomasztó túlsúlya. A parlamenti választásokat előkészítő zilahi tanácskozás az elmúlt másfél évtized arroganciát és zavarodottságot elegyítő RMDSZ-ét vetíti elénk. Nem jó hír ez nekünk, politikai ellenfeleiknek, de talán még nagyobb csalódást keltő hír a romániai magyar választópolgárok számára. 

Ilyés Szilárd

A szerző tudományos kutató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének alelnöke