Szívem szerint életmûvész vagyok

Összeszámoltam kedves elfoglaltságait...
  Gondolja?
...hangszerkészítő, hangszertörténész és -restaurátor, irodalomszervező, költő, mecénás, zeneszerző, képzőművész...
  Lenne még mit hozzátenni. Szakképzett zománcozó vagyok. Meg sírkőfaragó. Műkincsekkel is kereskedem. Több mint négyszáz dalt írtam.
A felsorolt elfoglaltságok, mesterségek, kedvtelések közül melyiket tenné főhelyre?
  Egyiket sem tenném előbbre a többinél. Szívem szerint életművész vagyok, azt teszem, és igyekeztem mindig is tenni, ami a „röneszánsz ember” tárgykörét igyekszik kimeríteni. Nyilván, nem lehet mindent tökéletesen csinálni, de ezek a műfajok kiegészítik egymást. Művészettörténetet tanultam sokáig, ez már eleve millió dolgot egybefog.
Önre valóban illik az életművész megnevezés. Bárki más választana e szakmák közül egyet, igyekezne azt megfelelő szinten művelni, és elégedett lenne. Ön pedig nemcsak hogy tucatnyit birtokol belőlük, de valamilyen módon mindig igyekszik átadni az összegyűjtött tudást.
  Miért mindezt és miért ennyit? Mindig igyekeztem úgy élni, hogy percnyi időm ne maradjon arra, hogy unatkozzam. Számomra az unalomnál gyilkosabb dolog nem létezik. Nem is nagyon ismerem az unalmat: valamiféle ötletgyáros vagyok.
Kétlaki – de tulajdonképpen soklaki – ember. Hogyan vezet az út a partiumi Szilágyzoványtól Kolozsvárig, úgy, hogy közben érinti az ember Bécset, Velencét, Párizst?
  Anélkül, hogy bonyolítanánk, így hozta a sors. Szilágyzoványon születtem, Nagyváradon nőttem fel, annak idején, amikor beindult nálunk a kivándorlási áradat, én Sepsiszentgyörgyre disszidáltam. Időközben hol Bukarestben laktam, hol Moldvában. Az ember előbb-utóbb megszokja, hogy mozogni kell: szépen elindítottak nyugat felé, bejártam Rómát, Londont, Észak-Norvégiát.
Azért megkérdezném, hogyan lépett rá a nyugatra vivő ösvényre? 
  Lehetetlenné tették az életemet Erdélyben. Nekem szándékomban állt mindazt megtanulni, amit annak idején elképzeltem. Lehetőségem itt erre nem nyílott, lassan arra sem, hogy fellépjek, vagy bármi mást csináljak. Ismereteim szerint Románia területén az egyetlen voltam, aki politikai dalszövegeket írt és adott elő színpadon. Nem voltam egy rejtőzködő figura, annak idején elég sokan ismertek. Én nem a fióknak dolgoztam, ahogy sokan aztán állították saját magukról. Amennyit a lehetőségek engedtek – sőt azon túlmenően –, amit én engedtem meg magamnak, azt ki is mondtam, közönség előtt.
Ez nyilvánvalóan bizonyos következményekkel járt.
  Kezembe nyomtak egy hontalan útlevelet, és azt mondták, soha az életben többé ne lássanak. És közölték, hogy erre körülbelül hány órám van.
Beszéljünk az irodalomszervezői tevékenységéről. Térjünk ki elsőként a Nagyböjti Disznó elnevezésű fesztiválra.
  Valóban, a Nagyböjti Disznót sokan polgárpukkasztásnak vélték. Nem arról volt szó, hanem egy észrevételem megvalósításáról, miszerint milyen borzasztóan nehéz még ma is, tizenhét évvel a rendszerváltás után a tabukat, a legpitiánerebb, legközönségesebb tabukat leépíteni a társadalmi szokáslistáról. Amikor elindítottam, arra gondoltam, hogy mutatkozzon meg a művészetnek, irodalomnak az a terméke is, amit „fű alatt” kezeltek eddig, mivel ez is hozzátartozik az életünkhöz, akkor is, ha ezt sokan próbálják eltitkolni. Egyúttal szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy sokkal több mindent szabad, mint amit bárki is el tudna képzelni. Az emberek tudat alatti visszafogottsága okán nagyon sok jó ötlet tűnik el, semmisül meg. Csak meg kell nyitnunk a kapukat. Ugyanis alapvetően nem hiszem, hogy vannak emberek, akik teljesen fantázia nélkül születnének. Nem kívántam és nem kívánok senkit provokálni. Természetellenesnek vélem viszont a meghunyászkodó vagy maximálisan alkalmazkodó állapotot. Ilyen közegben, még ha lenne is egyénisége az embernek, akkor sem tudná kimutatni. Más elképzelésem nem volt a Nagyböjti Disznóval, sem a polgárpukkasztás, sem az egyházak megsértése vagy provokálása – bár ők úgy érezték, és úgy is reagáltak rá. Személy szerint tisztelem, becsülöm az egyházi tradíciókat, de magam nem élek velük. Egyszerű okból kifolyólag: én dolgoztam tolmácsként, emberek között közvetítettem – azt a tolmácsi feladatot, amikor az ég és a föld között kell közvetíteni, nem tudom elfogadni. Bár nyilván fikció szintjén működhet, és belátom, hogy sok embernek szüksége van erre.
A Múzsák Éjszakája valójában előzménye és folytatása is volt a Nagyböjti Disznónak. 
  Abból a meggondolásból született, hogy üljünk le közösen, és olvassunk fel egymásnak, vagy énekeljünk egymásnak. A Szent Anna-tónál indult, mintegy folytatásaként a hetvenes évek hagyományának. Ez volt a híres Szent Anna-i szabadiskola, amelynek bizonyos elemeit, formáit átvette aztán a Bálványosi Tábor, a mai Tusványosi Szabadegyetem – nyilván, egészen más keretek között. Mi nagyjából ebben nőttünk fel, és azokban a nehéz időkben tényleg ez az egy lehetőségünk volt, hogy egyetlen alkalommal, nyáron, öt-hat nap erejéig találkozzunk, ki- és megbeszéljük mindazt, amit kell. Ezt sem szerette a hatóság, nyilván. A Múzsák Éjszakája ennek a folytatása igyekszik lenni.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) alapító tagja, egy évig pedig elnöke volt. Melyek voltak azok az elgondolások, amelyeknek alapján létrehozták a szervezetet? 
  Hívatlanul megérkeztem a hargitafürdői irodalmi találkozóra, ahol létre akarták hozni a Magyar Írószövetség erdélyi leányvállalatát. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, annak ellenére, hogy az Írószövetség közlönyében már megjelent a hír a megalapított erdélyi fiókszervezetről... Ha már az itteni irodalmat külön, romániai magyar irodalomként határozzák meg, akkor legyen önálló szervezete is. Visszafelé jövet megbeszéltem a dolgot Sántha Attilával, aki az autómban ült, s mire Kolozsvárra értünk, már körülbelül húsz tagja volt az új írószervezetnek. Felhívtuk Orbán János Dénest és Faludy Györgyöt is, hogy kikérjük véleményüket a dologról – hát így kezdődött az E-MIL.
Milyen terveket dédelgetett a születő írószervezet?
  Kezdeti elvárásaink valójában arra vonatkoztak, hogy egy független szervezetet, a Magyar Írószövetség egyenjogú partnerét hozzunk létre, amit én egyértelműen megvalósítottnak látok. Másik elképzelésünk az volt, hogy ez lehetőleg független anyagi bázissal rendelkezzék. Ez semmiképp sem tudott megvalósulni, mivel a törvények nem engedik meg, hogy egy művészeti vagy civil szervezet párhuzamosan gazdasági tevékenységet is kifejthessen. Nem értem, miért, ugyanis pont ez lenne a feltétele annak, hogy az állam végre megszabaduljon ettől a „csürhétől”. Ha ez megvalósítható lenne, a szervezeteknek nem kellene más portákon adományokért könyörögni, pályázatokat írni stb. Ami szintén megvalósult, az, hogy legalább évente kétszer találkozhatunk. Így nincs az, hogy egymás háta mögött beszélünk, legalább évi közgyűlésünkön, Kolozsváron és a Zetelaki Írótáborban szembe is nézhetünk egymással, megbeszélhetjük jó vagy rossz dolgainkat, és azokat a félreértéseket, amelyek szükségszerűen jelentkeznek egy ilyen közegben. Ami nem valósult meg, hogy a vidéket ellássuk irodalmi termékeinkkel, előadásainkkal, találkozóinkkal. Az sem sikerült, hogy rávegyük a kiadókat, könyvterjesztőket alkotásaink népszerűsítésére, ne csak a megpályázott pénzeket tegyék a zsebükbe. Ami a legnagyobb sikertelenségünk, hogy az iskolai oktatás során, itthoni irodalomtankönyvekben nem jelennek meg valóban kortárs szerzők. Az E-MIL-nek jelenleg közel 160 tagja van. Nem látom, ilyen mérvű munkásságnak mért nincs nyoma a tankönyvekben.
Hamarosan ötvenkét éves lesz. Honnan veszi az energiát, a mobilitást ezekhez a dolgokhoz, ahhoz, hogy ilyen módon éljen, hogy ötleteit továbbra is meg tudja valósítani? 
  Először is, imádok dolgozni. Csak azt teszem, amit szeretek. Tevékenységeimben – az irodalmat leszámítva – eljutottam oda, hogy meg tudom keresni azt a pénzt, amellyel megvalósíthatom elképzeléseimet. Ez önbizalmat ad az embernek, az önbizalom pedig energiát. Ha már valahogy le kell élni az életet, az ember találja ki ennek a formáját – én ezt találtam ki.