Színházi „átlózás”

De a Tünet Együttes Alibi című produkciója – zenés-táncos kihallgatás – ezekkel a mozdulatmagyarázó és kérdező-felelő játékokkal bányászgat a saját színészeinek múltjában. Különböző mélységű és kegyetlenségű vallató jelenetek, valamint önreflektáló monológok és élethelyzetek váltogatják egymást, de a kortárs tánc műfajiságát boncolgató eszmefuttatás is jelen van (bár a tárgya már kevésbé). A sok, de nem összefüggő jelenetből álló előadás játékos, néhol kegyetlen, nyers módon válik elgondolkodtatóvá: Nagy Andrea táncos, könnyed lábcsavargatás közben vall arról ártatlanul, hogy milyen szépek az ő mozdulatai; Szandtner Anna egy „casting”-szerű jelenetben próbál megfelelni a válogatóknak, akik már előre kitalálták, hogy mit is akarnak látni, de ezt az ő tudtán kívül teszik. A viszonyok nem stabilak, kollázsszerűen alakulnak, erős nyomot hagyott az improvizáció: a színészek saját nevükkel írják bele magukat a pillanatnyilag alakított szerepükbe, abszurd, groteszk helyzet is akad bőven, amelyek sokszor nem állják meg a helyüket, de „kilógásuknak” köszönhetően megmosolyogtatnak.

Szabó Réka koreográfus társulata egy nem kifejezetten hagyományos előadástípussal kísérletezett, igaz, azt némileg – hogy így fogalmazzunk – átlósan át is szeli. Posztdramatikus alkotás magyar módra – mondhatni közhelyszerűen. A jelenetek valós időben zajlanak, sok az idézet (már csak a refrénszerűen felidézett slágerek szintjén is), a közönséggel szemben elhelyezett tükör sokszor üvegként funkcionál, így keltvén a közönség számára zavaró, színészek számára „hasító” hatást is (pl. a közönség felőli oldalon fekvő fiú és a tükrön túl fekvő lány külön térben válnak egymáséivá). Hiányzik a drámai konfliktus, amely ugyancsak ennek a kortárs színházi/elméleti vonulatnak a fő jellemzője. Az Alibiben is felbukkan a személyes történet, amely sokszor brutális, de valós kérdéseket boncolgat – ezek felbukkanhatnak akár a néző mindennapjaiban is. A nézőközpontúság az interaktivitásban is teret nyer, igaz, csak egy csipetnyi papírzsebkendő elkérésének erejéig bukkan fel. A humor és az irónia jelenléte azonban felszínes marad, nincsen minden jelenetben kidolgozva, sokszor csak az ismétlés hatására válik viccessé egy-egy mondat, mint pl. a „mit tettél az asztalra?”, amely a vallató jelenetekben furcsa válaszokat is előidézhet: mert az asztalra lehet tenni egy abroszt, de szép mozdulatokat is (mondjuk pár évtizeddel több kell hozzá, mint az abrosz letételéhez).

Ez az előadás az idei, Debrecenben megrendezett Alternatív Színházi Szemle fődíjasa lett. A klasszikus kőszínházi produkciókhoz képest valóban alternatívát kínál az ilyen típusú előadás, de Európában – és lassan felénk is – már kanonizálttá vált. Bár a „földrajzi” különbség valószínűleg a kiforrottságban érzékelhető: pl. az improvizáció láthatóságának szempontjából is. Az angliai Forced Entertainment társulat legkülönbözőbb hosszúságú és humorú, nem drámai szövegen alapuló előadásai pontosan megtervezettek, a látszólagos esetlegesség ellenére a produkció végére minden mozzanat megtalálja a helyét. Bár az Alibi-előadás pszichológiai problémafelvetései minden jelenetben tetten érhetők, de ez nem válik annyira szervessé, hogy meghatározza a jellegét, ugyanakkor pedig az esetlegesség látszata mögé így már erőltetettebb improvizálós folyamatokat is hozzáképzelhetünk.

Azonban, még ha csírájában is, de korszerű színházi (és táncművészeti) kérdéseket is boncolgat, némileg ironizálva – és „hallgatólagosan” arra is rákérdez, hogy mindezek mire lennének jók. Az örök kérdést sem kerüli meg: hogy egyáltalán a művészet milyen értéket képviselhet életünkben – és erre élettörténetekkel válaszol. Ezen túlmutató kérdés azonban, hogy a kritikusok is felkészültek-e már az ilyen előadásokra az újabb leíró szempontrendszerekkel és „értéktáblázatokkal”, azért, hogy ne csak a közönség értse ezeket.