Ahhoz, hogy a ravasz udvari szakácsné csipetnyi só nem sok, annyit se tegyen az ünnepi ételbe, minekutána a király felfortyant, hogy ki főzte, s miért olyan íztelen az ennivaló?! Persze, akkor még nem volt sem rádió, sem televízió, amelyik fújja az eukonform intést, miszerint a túlzott cukor-, zsír- és sófogyasztás árt az egészségnek. (A szeszről bezzeg hallgatnak...) Ha lett volna is, kiderül: a legkisebbik leánykának igaza van, mert a nátriumklorid, azaz konyhasó, mértékkel adagolva hasznos az ételnek is, a szervezetnek is s az életnek is. (Miként az imént említett szesz!) Lett is a dologból megbocsátás.
Hanem neki nem ez a sors jutott osztályrészül. Nem azért, mert mifelénk a huszadik század második évtizedében kikiáltották a respublikát, s a Kárpát-kanyaron túli, másik koronás főt valami három évtizeddel később elűzték, hogy immár ne legyen király, hanem azért, mert ő egy kicsit tényleg balfaszka volt mindig. Soha nem alapított családot, pedig megtehette volna, mert egyszer volt kedvese, s úgy is nézett ki a dolog, hogy a szomszédaszszonyok készülhetnek a sütés-főzésre s a köményes megvegyítésére, csakhogy a dologból mégsem lett semmi, mert az anyja beleszólt: Nem. Úgyhogy többet nem próbálkozott, s megmaradt magnak. Vénleánynak. S örök hűséget esküdött az italnak. Ez a frigy ugyan nem volt mindennapos, de ahhoz mindenképpen elegendő, hogy évente legalább kétszer riadóztassák a szomszédok a rokonságot: a korcsomából a dohányfüst s a pálinkabűz mellett az is kiszivárgott, hogy már megint eladásra kínálja a családi jussot. Most éppen valami enyhén beerdősödött kaszálóról van szó. Valamelyik pénzesebb atyafi megszimatolta, hogy tekintettel a gazdasági válságra s úgy általában a körülményekre, a bal felső zsebéből ki tudná fizetni a nyaralónak éppen megfelelő, déli fekvésű kaszáló árát, bagó ötezret, lejben. S lenne, ahova hétvégéken a barátokkal kimenjen flekkenezni, zenét bőgetni s ilyesmik.
A rokonság azonnal riadót fújt. Hogy tudniillik miként akadályozhatnák meg a vásárt. A családi örökségből egy centit sem! Szólt a megfellebbezhetetlen döntés mint a kérdés elvi része. A részleteket illetően az is igen sokat nyomott a latban, hogy némi érdeklődés után kiderült: az a földdarabka semmiképp sem nullaegésztizenkilenc eurót, hanem annak legalább két számjegyű szorzóval számított sokszorosát éri, négyzetméterenként. Még barátok között is. Ez a fehérnép, ez a bestia fehérnép, ez feszt iszik, s örökkétig jár a lepcses szája, megeszi az életemet, a család szégyene, a világ szégyene, az emberiség szégyene... Ahány semmirekellő tekergő él a faluban, mind azokkal bratyizik, összeülnek, fossák a sok semmi szót, a temérdek bolondbeszédet... A múltkor ellopatta a bort, mert éjszakára nyitva hagyta a pinceajtót, aztán elvitték a szalonnáját a füstölőből, a biciklijét a tornácról, de még azelőtt a kendermagos tyúkot a ketrecből, pedig milyen jó tojó volt... S most a kaszáló... Zsörtölődött a báty, megtoldva az örök igazsággal: Látszik, hogy nincs férfi a háznál... No, ilyesmik miatt volt feketebárány, s ilyesmik miatt kellett megint haditanácsot tartani. Ötezer lej, hát abból a blokklakást sem lehet újrapadlózni láminált parkettával, s hol van még a grészia, a fajenc s a lávábil a falra... No nem, azt már nem! Folytatta a konzílium, gyötrődve napokon át, amikor szerda este éppen a Bajnokok Ligája negyeddöntője alatt megint megcsörrent a telefon: Bocsánat az imént rosszul fogalmaztam, a pasas ötvenezret adna a kaszálóért. Igen, ötvenet, régi pénzben félmilliárd lejt. S megint összeült a kupaktanács. Megállapítván, hogy azért nem hitték volna, hogy ennyire okos. És ügyes. És Istentől különleges üzleti érzékkel megáldott, talpraesett.