Szemenszedett kultúra

A külügyminisztérium által finanszírozott Magyar Turizmus Iroda összetrombitált a világ minden tájáról egy-két szakembert, akinek négy napon át bemutatta Budapestet, a legjobb, illetve a legdrágább vendéglőkben etetett, és a fő attrakció az a műépítészeti és főleg művelődési csoda, amely a Művészetek Palotája volt. Giccs, élvezet és magas kultúra. Mert az első közös program, amelyről elegánsan lemaradtam, a javuló hírnevű VIII. kerület bemutatása volt, ahol a húsztagú társaságot egy cigányprímás lakására is elvezették, mint valami – szerintem sértő – kuriózumra.

Mint ahogy én sem szeretném, ha két lábon járó kolozsváriként csodálnának, úgy az illető muzsikus is követelheti, hogy a keresztanyját mutogassa az idegenvezető a külföldi turistáinak. De arról, ami ezután következett, nem lógtam el, mert a Gundelben vacsorázni nem mindennapi lehetőség egy állami költségvetésű intézményi alkalmazott számára. De erről majd később.

A MÜPÁ-tól sárgaságot lehet kapni. Főleg annak, aki igen közelről tudja, mit is jelent egy nagyvárosi igényű (volt) kulturális központ koncertterem nélkül. Amióta eszemet tudom, az ottani barátaim mondják, a magyar sajtóban olvasom, mekkora anyagi krízisben van a haza. Az a haza, mert az itteni hamarosan úgy elhagyja, hogy csak na. És, hogy a zenei kifejezésekhez közeledjek, ez tuti. És nemcsak lokálpatriotizmusból, hanem piszkos személyes anyagi megfontolásból is, azóta várom, hogy a pesti barátaim kölcsönökért forduljanak hozzám, mint a Kánaán egyik szerencsés lakójához. Ráadásul abban a folytonos és mély válságban a MÜPA kevesebb mint három év alatt épült – 2002 márciusa és 2005 januárja között.

Első látásra izgalmas komorságú épület. A szigorú üveg és szürke acéltömb előnytelen helyzetbe hozza a mellette levő túlságosan eklektikus Nemzeti Színházat. A köztük kikandikáló bábeli toronyszerű emelvénynek mintha csak az lenne a célja, hogy mélyítse a kontrasztot a műépítészeti ridegség és a giccsig menő összevisszaság között, amit sajnos bizonyos politikai beállítottság jeléül illik csodálni, illetve utálni. Én még mindig igyekszem az apolitikus műépítészet pártján állni, mint minden más művészeti megnyilvánulással szemben. A helyzet merőben megváltozik, mihelyt belépsz a művészetek szentélyébe. A hatalmas függőleges tér messzemenően sem oly nyomasztó, mint például a kölni dómban, ahol lehet, hogy valaha Isten lakott, de manapság a japán turistákon kívül nemigen van más. A lépcső és az előcsarnok rendszer annyira változatosan osztja a sokszintű teret, hogy csak egy rátermett szakszerű tekintet tudja felmérni valós méreteit. Csupán pár lépés választja el a természetes – valamint esténként a természetszerű – megvilágítást a meghitt hangulatú kávézóktól.

Az épület gyöngyszeme az 1700 férőhelyű koncertterem. Ez egy cipődoboz alakú építmény, amely csupán pár ponton érintkezik az épület többi részével. A belépés több, teljesen hangszigetelt fülkén, masszív, de meglepően könnyen mozgatható ajtón át történik. A benti derűs és ugyanakkor kímélő hangulatot a világos faburkolat alátámasztja, aminek ugyanakkor akusztikai szerepe is van. A kárpitozott székek cseresznye-, a falak pedig kanadai juharfából vannak, amely elég masszív ahhoz, hogy megfelelően visszaverje a hangot és elég rugalmas, hogy eltűntesse a kő vagy, még rosszabb, a beton kongását. A terem akusztikai korrekció lehetősége szinte végtelen. 120,3 és 8 tonna súlyú mozgatható ajtó 4000 köbméterrel változtatja a hangteret, mögöttük pedig egy függőleges redőnyrendszer alakítja az akusztikus szobák méreteit. A színpad körül az aranymetszés szerint elhelyezett emeleteken vízszintes függönyök állíthatóak tetszés szerint.

Mind efölött van egy ötven tonnás, több részből álló csillárszerűség (egy úgynevezett canopy), amit kilenc és tizennyolc méter közötti magasságba lehet emelni. Mindez az akusztika szolgálatában. Amikor megkérdeztem a műszaki vezetőt, miszerint történnek ezek a beállítások, kinek van olyan hallása, amely eldönti, mikor mit kell megnyitni, leereszteni, ki-be húzni, ugyanazt válaszolta nekem, mint az a csinos müncheni pincérnő, akit megcsodáltam, amikor nyolc korsó sört hozott egy kézben: übungen (gyakorlat). Az orgona mindehhez méltó: öt manuáljával, 6804 sípjával, a legkorszerűbb regisztráló rendszerével Európa legnagyobbjaihoz mérhető. A színpad minden része mozgatható: zenekari árkot, mindenféle emelvényt és természetesen zongora felemelőt és elsüllyesztőt lehet gombnyomásra irányítani. De a terem legnagyobb erénye az, hogy – más híres hasonló helyekkel szemben – csodálatos hangzási élmény nyújt a közönségnek és az előadóknak egyaránt. Ezért elhittem Fischer Ádámnak, hogy a megnyitón a négynapos wagneri teljes Ring előadása után sem érezte magát fáradtnak. Mind e fölött árgus szemmel őrködik egy hat kamerás tévés-, valamint orfeuszi füllel egy hangfelvételi és utómunkálati stúdió, amelyek minden koncertet CD és DVD eseményként rögzítenek.

A koncertterem mellett van a négyszázötven férőhelyes Színházi Fesztivál-terem, ahol nincs az az igényes rendező, aki ne találna minden műszaki berendezést, amiről valaha is álmodott, és a Ludwig múzeum, amelynek kortárs kollekciója pont annyira eklektikus, mint a huszadik századi képzőművészet, amely az idő múlására vár, hogy rendet teremtsen limlomai között, már amennyire ez lehetséges. De ezekről máskor.

Befejezésül még csak néhány szót pesti kulináris élményeimről. Szóval az első vacsorát a Gundelben szervírozták, ahol már az első percekben a soknemzetiségű társaság őrjöngve kísérte ütemes tapsolással a Csárdáskirálynőt, alátámasztva ezzel meggyőződésemet, hogy Liszt és Brahms tévedése, miszerint a cigányzene maga a magyar folklór, örökérvényű. Visszatérve a kulináris élvezetekhez, helyszűke miatt összeállítottam az ideális étrendet. Előételnek a gundeli hidegtálat választottam, vadas pástétommal, aszpikos libamájjal, mandzsuriai halikrával és egy nagyon könnyed tormamártással. Levesnek a Múzeum Kávézóbeli kacsa consomé-t ajánlanám, majd főételnek az Apetito-ban felszolgált, meggyőző egyszerűségű báránysültet puliszkával. A csúcs desszertet a Dió vendéglőben ízleltem – dió szuflé mazsola fagylalttal, természetesen két korty Tokai aszúval leöblítve.
Legyen máskor is szerencsém.

Marius Tabacu, a Kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója