Székely hullám, avagy „bár ennyi neveccség legyen”

Hát ugye elsõsorban ott van a „cethalott\", amely egyszerre operál helyesírási rontással, betûinverzióval, bibliai utalással és banalizálással, aztán a Zisten, aki ebben az esetben is parancsol a cetnek, a tájnyelvi zamatosság, a kissé agresszív énközpontúság, s mindez csak elsõ látásra, mert a módosítószókról, kitérõkrõl, a tagmondatok egymáshoz való viszonyáról itt nem szólok, az igék sajátosan konkrét használati értékét is hagyom. Ez a minden figyelmet megérdemlõ mondat a Küsdeg nyüszkölésekbõl származik, egy Laji bá álnevû szerzõnek a 30-as években a Székelyföldön népszerû adomás könyvébõl, melyet mintegy 70 év után újra kiadtak. És tegyük hozzá, igen jól tette ezt a Zelegor Kiadó, mert friss és frappáns írás, ritkán adatik meg az olvasónak az ilyen önkéntelen nevetés.

A Küsdeg nyüszkölések anyagát Sántha Attila válogatta és szerkesztette a Nyüszkölés a feredõn s a nagy viz martyán 1937-ben megjelent második kiadása, valamint Az õzolló s más küsdeg nyüszkölések címû, 1926-ban megjelent kötet alapján. Laji bá egy fürdõhelyen és Budapesten szerzett tapasztalatairól számol be, a maga világképének, gondolkodásmódjának, nyelvezetének megfelelõ módon. Ez pedig nem más, mint a „székelynek\" nevezett ember világképe, gondolkodásmódja, nyelvezete. A „székely\" itt azért álljon idézõjelben, mert ebben az esetben ez nem egy néprajzilag vagy nyelvjárástanilag többé-kevésbé körülhatárolható fogalom, hanem sokkal inkább egy olyan attribútum, amelyet Laji bá adott az általa kitalált karakternek.

Ugyanis a látszat ellenére a Küsdeg nyüszkölések írásai nem valami autentikus – és spontán – népi mesélõ szóban elhangzó, és egy gyûjtõ által lelkesen, pontosan lejegyzett adomái, hanem egy nagyon is tudatos szerzõ precízen kidolgozott szövegei. S mint ilyenek, már eleve felmerül velük kapcsolatban a gyanú, hogy ez a székelység nem az a székelység. Vagyis ez megkreált nyelvezet és gondolkodásmód, amely sajátos ugyan, és hasonlít a székely, pontosabban a gyergyóvidéki tájnyelvre, de nem ugyanaz. Egy dialektológus, aki ráadásul jártas a 20-30-as évek nyelvváltozataiban, meg tudná mondani, hogy pontosan melyik kifejezések, fordulatok idegenek az autentikus népnyelvtõl. Számunkra azonban ez nem annyira fontos. Lényeg, hogy ez a „székely\" emblémával ellátott szöveg mûködõképes, és éppen annyira távolodik el a hiteles nyelvhasználattól, amennyit a székelység illúziója még megenged.

A kötet írásai tehát már elsõ kiadásukkor, a 20-30-as években is túlzóak voltak, ami a székelységet illeti. Sejtésem szerint Szini Lajos, alias Laji bá szándéka sokkal inkább a szórakoztatás volt, mint annak a székely népléleknek a kifejezése, amellyel kapcsolatban Tamásit, Nyírõt, Szabó Gyulát szokás emlegetni. Szini Lajos polgári foglalkozására nézve újságíró volt, aki 1891-ben született Gyergyószárhegyen, és mivel orvoscsaládban nevelkedett, kellõ távlatból tudta szemlélni a gyergyóvidéki népnyelvet és logikát ahhoz, hogy abból egy kicsit ismerõs, kicsit idegen, de mindenképpen mûvi nyelvváltozatot fabrikáljon. A szövegeknek már az írásmódja is ezt jelzi, például soha annyi z-vel kezdõdõ szó nem lesz a magyar nyelvben, mint amennyit ez a könyv hoz: az „az\" névelõ z-jét ugyanis gyakran ragasztja a következõ szóhoz. Szini Lajos eltúlozta a „székelységet\", de ezt sikerült neki annak belsõ logikája szerint tenni, ezért a könyv nem epigonszövegként, hanem finom paródiaként olvasható. Gazdagítja a képet, hogy Szini Lajosnak élete utolsó éveit (1933-ban halt meg) is sikerült a népszerû szerzõ paródiájaként tölteni: kóberes szekérrel járta a vidéket, és saját kezûleg adta el könyveit.

„Tennap eppeg irni akarék, hát a második sorhoz se érék, mikor eccerre eszreveszem, hogy verik a zajtót.

– Ki van odakünn? – kiáltám s a pennaszárt a filmhez dugám.

Még ejisze ki se mondám ezt, há’ e’ miccre kinyillik a zajtó, oztán azon két asszon jöve bé a szobába, s akkor vevém észre, hogy az egyik a zenyim.

– Má’ ha béromlottatok – fordulék a zasszonyomhoz – akkor egy küssé szeggyétek essze magatokot s oztán sirüjjünk el valamerre, hadd tü es lássátok a feredõt, oztán hónap, Szent Isvány napján még itt ülünk, de azontul többet egy miccet se.

Ez ejsze teccett Ámáliának, met örömibe hiricelni kezde s rejám akasztá magát, oztán úgy teve mind régebben, megcsókola.\"

Az egész könyv ilyen: Laji bá vad tájszólásban fejezi ki magát, és ahol csak lehet, ehhez igazította a szavak leírásának módját is. Ebben azonban pontos és következetes, és amint megszoktuk, hogy legalább hangtalanul ki kell mondani a szavakat, hogy értelmet nyerjenek, már könnyebben megy az egyébként eleinte meg-megakadó olvasás. A narrátor attitûdje nyugodt lélekkel nevezhetõ agresszívnak, szerinte aki indulatosan beszél, az „bõg\", aki örül, az „hiricel\" (ebben a szóban, ha jól értem, az rejtõzik, hogy örömében annyira repdes, hogy már szaggatottan lélegzik, tekintve, hogy a tüdõbajosok is szoktak hiricelni) aki siet, az „futkorászik\". A példákat vég nélkül lehetne folytatni, és a Küsdeg nyüszkölések azon ritka könyvek közé tartozik, amelyekrõl lendületesen lehet beszélni órákon át, bármilyen környezetben.

Annak, aki kevésbé jártas a székely tájnyelvben, egy kis segítségre van szüksége az olvasásban. Sántha Attila már a kötet kiadása elõtt összeállította és megjelentette ezt a segédeszközt: a Székely szótárat. Sántha saját bevallása szerint a szótár elõkészítésekor figyelt fel Laji bá könyveire, melyeknek nyelvezete nyilvánvalóan jó nyersanyagot szolgáltatott számára. Így aztán a Küsdeg nyüszköléseket úgy is tekinthetjük, mint egy új gesztust a Sántha és az Elõretolt Helyõrség pályáján. Sántha Attila írásainak egyik ismertetõjele eddig is a székelység fel- és újrahasználása volt, Orbán János Dénes többek között a Micimackót írta át székely tájszólásra és a Laji báéhoz hasonló fordulatokra. A helyõrséges gesztusokat egyéb, a székelységet a humor forrásaként tételezõ alkotások is kísérik – elég, ha csak Haklik Norbert tavalyi könyvét, a Big Székely Sót vagy a csíkszeredai Székelylend együttes egyre népszerûbb számait említjük. Ezeknek az összefüggései azonban nem ennek a recenziónak a tárgyát képezik.