Székek földje – Székelyföld?

Szimbolikus rehabilitációnk

Nagy lendülettel kezdõdött el 1990-ben az erdélyi magyarság szimbolikus rehabilitációja. Szükségünk volt erre az erkölcsi-politikai, és nem utolsó sorban gazdasági jóvátételre.

A színvonalas tülekedésben sikerült aztán még azt is „visszaszereznünk\", amink sohasem volt: kezdetét vette az „intézményalapítási\" munkaverseny. Ilyen volt például a színház-alapítási láz. Mára, ha nem tévedek, jóformán csak Balánbánya, Tusnádfürdõ, Barót és Kézdivásárhely városa nem büszkélkedhet saját színházzal, székely állami népi táncegyüttessel és saját egyetemmel. Mindezek az önmagukban véve igen fontos intézmények a különbözõ térségek (ne köntörfalazzunk: székek!) egymással szembeni elkeseredett küzdelmének voltak eszközei, és lettek áldozatai. Ugyanis ezek az intézmények nem átfogó jövõkép jegyében, összehangolt stratégia elemeiként, szükségletek kielégítéséért és célkitûzések megvalósításáért jöttek létre. Dehogyis! A mozgatórugó a „másik\" letromfolása volt.

Mára kiderült: székelyföldi színházi élet nincs. A társulatok évente egyszer Kisvárdán kapott díjakon keresztül üzengetnek egymásnak. Haza. Azonkívül saját házuk tájáról még a szomszédba se igen mozdulnak – mozdulhatnak – ki. Székelyföldön az egy fõre esõ önkormányzati színházak száma nagyobb, mint néhány kulturális szempontból jelentõs nagyvárosban. A székek hagyományait hûen tükrözõ színházak nem idéztek elõ a térséget befolyásoló, pezsgõ és egyben a térségre jellemzõ színházi életet. A szék-súlypontú létforma nem ezt ösztönözte.

Magára valamit is adó székely (kis)város egyetemmel is büszkélkedik. Mire akkreditálják õket, alaposan megcsappan a diáklétszám (számolt vajon a kezdetekkor valaki ezzel a ténnyel?). Valójában még a frissen végzettek elhelyezkedése sem könnyû, mert igen kevés helyen képeznek a munkaerõpiacon keresett és értékelt szakembereket (számolt vajon valaki a kezdetekkor a változó munkaerõ-piaci igényekkel?). A két elõzõ kérdésre a válasz természetesen: nem. Mert, miként a színház-alapítási hajrában, úgy az egyetemalapításban is a fõ szempont a szomszéd(ok) lekörözése, és nem a Székelyföld koncepciózus felemelése, modernizációja a cél. A számtalan egyetemecske nem alakult át szellemi mûhelyek hatékony hálózatává, noha egyetemi berkekben ez gyakorlat. A szék súlypontú létforma nem ezt ösztönözte.

A csíkszeredai Régizene fesztivál le-hetett volna akár „az erdélyi\", akár „a lyromániai\". Lehetett volna. De mégsem az lett. Közös erõfeszítéssel sikerült a teljes jelentéktelenségbe sülylyeszteni a fesztivált. Egyrészt, mert a helyiek igen csíkinak akarták tudni (korszerû koncepció és menedzsment hiányában az is lett), másrészt, mert ha már nem a miénk, akkor csendben drukkoljunk ellene alapon, még ezt a rendezvényt sem övezte tudatos térségi összefogás, noha semmi és senki (ide értve a román államhatalmat, az RKP-t, a Szekuritátét) nem ellenezte, és nem akadályozhatta volna meg az összefogást.

De a széki önérzet, szemléletmód, (magyarán: lajbitépés, féltéglás melldöngetés) a szék támláján túl való tekintés lehetõségét nem ismeri.

A kovásznaiak Árkoson létrehozták az Európai Tanulmányok Központját? Nosza, rajta, jó katonák, Csíkszeredában is rittyentettek egy Hargita Megyei Fejlesztési Ügynökséget, talán hosszú idõre biztosítva azt, hogy mindkét intézmény szigorúan helyi érdekûvé váljék, és középtávon Székelyföld fejlesztési koncepciójával foglalkozó intézet Székelyföldön ne lehessen. Közben senkinek fel nem tûnt, hogy a nagy „székelyföldezés\" közepette egységes székelyföldi jövõkép, összefüggõ fejlesztési elképzelés és összehangolt akcióterv nincs. Még kialakulóban sem.

Székelyföld jövõképe

Hacsak nem alakult már ki. Úgy magától. Fõleg a fiatalok fejében.

Kérdés, hogy milyen jövõképe lehet annak a választott „atyafinak\", akinek gyermekei Sydneytõl Gödöllõig bárhol megtalálhatók, de véletlenül se Kökös és Koronka között.

A kényelmetlen kérdéseket jobb nem felvetni. Így nem kell arról beszélnünk, hogy a székelyföldi gyerekek nagy része tragikusan alultervezi jövõjét. Meg arról sem, hogy nevetséges romántudással (ami viszont nem azt jelenti, hogy mindegyikük gyönyörûen beszéli az irodalmi magyart) egyre többen mennek egyetemre Bukarestbe. És egyre kevesebben akarnak visszatérni szûkebb pátriájukba. Lehet, hogy nemcsak velük van baj, hanem a Székelyföld sorsát meghatározó elittel is? Lehet, hogy a Székelyföld is el-eltaszít magától? (A lehetõ legtágabb értelmezésben gondolok az elitre: politikai döntéshozókra, gazdasági szereplõkre, közvélemény-formálókra, értelmiségiekre.)

2003-ban, a jelenlegi fejlesztési régióból való székelyföldi kilépési szándék Kovászna megye tanácsának elnöke általi, nyilvános megfogalmazását követõen az EU-nagykövet sürgõsen a helyszínre látogatott. Szorongva jött, megnyugodva távozott. A különben nagy körültekintéssel megszervezett körúton, az EU-nagykövet homályos politikai szándékon túl, egységes jövõképpel, átfogó fejlesztési koncepcióval, eltökélt modernizációs szándékkal nem találkozott. A nagykövet nyugalmát csak fokozta az RMDSZ radikális belsõ és külsõ ellenzékének képviselõivel való találkozás.

És itt már beszélnünk kell a székelyföldi elit felelõsségérõl. Az rendben van, hogy a „nagyívû\" értelmiségi független még mindig a hatalmat gyakorlókat bírálja. De nem ártana, ha néha alternatívákat is megfogalmazna. Ki-ki a maga portáján: színházban, egyetemen, sajtóban… Nem nagyon hencegünk vele, de Székelyföld a békebelei k.u.k. idõkben sem a haladás hajtómotorja volt. És hát bizony azéki hagyományokhoz akkor is ragaszkodó elit se nagyon törte magát, hogy a kiegyezés utáni lázas fejlõdés megzavarja törzsi-széki berendezkedését. Az akkor megalapozott, kényelmes, mintegy ötvenéves hátrányát a Székelyföld azóta is töretlenül megõrizte. Most adódott egy történelmi lehetõség e hátrányt csökkenteni.

Ha eddig erre nem lett volna mód, Románia EU-csatlakozását követõen mindenki elmondhatja: milyen Székelyföldet szeretne közép-, majd hosszú távon. Lesz vajon Székelyföldnek autonóm, önfenntartó (fenntartható) gazdasági fejlõdése, hogy legalább önmagát legyen képes eltartani? (Tisztázzuk végre: EU-s zsargonban a „fenntartható\" nemcsak a környezetvédelmi szempontból nem károst jelenti, hanem jelenti az önfenntartót, tehát autonómot is.) Milyen társadalmi-gazdasági berendezkedése kellene hogy legyen e drága földnek ahhoz, hogy a kitûzött célokat meg lehessen valósítani? És mik legyenek a célok? Milyen idõzítéssel? Mert a 2013-ig tartó idõszak lehetõségeirõl nagyon sokat tudunk.

De ne rohanjunk elõre. Lássuk a kisebb léptékû fejlesztéseket. Az öt (mellesleg „székely–magyar\") városi önkormányzat által megvalósítható regionális ivóvíz-szolgáltató terve kínos körülmények között megbukott. Pedig EU-s pénz lett volna rá. Nem kellett, mert a helyi (törzs)fõnökök nem tudtak megegyezni.

A térségek közötti versengés akár egészséges is lehetne. Ha létezne egy átfogó fejlesztési stratégia, no meg a vezetõknek és hangadóknak lenne akarata és kvalitása arra, hogy az életképtelen torlódások helyett egymást kiegészítõ, hozzáadott értéket generáló alternatívákat kínáljanak és versenyeztessenek.

Sebaj, jönnek a kormánypénzek. (Amíg ott az RMDSZ, persze.)

Kisvárosaink szépülnek. Külön, külön. Ha egyikben villanyrendõrökkel kívánják a forgalmat szabályozni, a másikban, csakazértis, a körforgalomra fognak esküdni. Olvasom gyermekeimnek Gulliver liliputi kalandjait. Tényleg: melyik végén törjük fel a lágytojást, hogy biztosan üdvözüljünk?

A székek marakodása a megyék szintjén reprodukálódik. A Középrégióban (Brassó, Szeben, Fehér, Maros, Hargita, Kovászna) három megyei tanács elnöke magyar. És elõfordult bizony, hogy a gyulafehérvári Regionális Fejlesztési Ügynökség igazgatója sikerrel fordította egymás ellen a három magyar elnököt. Rendre mindenki a háromból rosszul járt. Egyedüli nyertes az ötletgazdag igazgató.

A székek végnapjai

A primores, primores nobiles, nobiles potiores/ primipili/ pedites, pixidarii tagolású társadalmi berendezkedésre kitalált közigazgatási struktúra kissé elavult.

A székeket tulajdonképpen 1876-ban – nem véletlenül – szüntette meg az akkori „császári és királyi\" közigazgatási reform. A 18 évvel ezelõtt, nosztalgikus indulatok gõzében feltámasztott „törzsi-széki\" berendezkedés bõ másfél évtized alatt fényesen igazolta: a politikailag Európához csatlakoztatott térségben teljességgel kontraproduktív, a korszerû Európához alkalmazkodni képtelen minden olyan szerkezet, amelyet Bécs már 130 évvel ezelõtt elavultnak minõsített.

Ezért anakronisztikus a székek tradícióira intézményeket alapítani és mûködtetni. Ezért ellentmondásos a székekre épülõ társadalmi-politikai berendezkedés is.

Az elit felelõssége

Leszámolni ezzel a berendezkedéssel, és korszerû, életképes rendszerrel helyettesíteni: az elit felelõssége. Nem a román államhatalom, nem a „párt\", nem a „szövetség\", nem a „szervezet\" dolga. Hanem a székelyföldi elité.

Megfogalmazni, közvitára bocsátani, letenni az asztalra azt, amit a Székelyföldön meg akar valósítani.

Az elit felelõssége végre tisztázni, melyek legyenek majd a Székelyföld értékei.

Az 1968-as megyésítés kártékony mivoltát nem lehet eléggé hangsúlyozni. De azt se felejtsük, hogy a „Hargita\" márkanév akkor született. (Hisz sem a székek, sem a vármegyék között ilyen nem volt. Ilyen identitás se nagyon volt tehát.) Az akkori elit tudatosan építette fel ezt a márkanevet. Mára már eltörölhetetlen, hisz a giccsek világából is ránk köszönt a hargitai fecskemadár\".

Tartok attól, hogy az elit jeles tagjai mostanság gyalogsági ásóval felszerelkezve, veremnek is használható (lövész)árkokat ásnak. Hogy aztán az egymást követõ választási kampányokban ki-ki, tetszése szerint, önfeledten pocskondiázza „a másikat\".

És hogy a „hargitai fecskemadár\" hangulatánál maradjunk: „a homokóra rendíthetetlenül ketyeg\" (Bombát rejtettek belé…? Szerk. megj.) Ha a 2009-ig tartó idõszakban a Székelyföld modernizációja nem indul be, akkor ez a térség rövid távon végleg leszakadni, és már középtávon beolvadni látszik. Erõltetett modernizáció (szerencsére) nem lesz. Ha a térség önként nem fog a felzárkózás lehetõségével élni, akkor az EU átlagától minket elválasztó szakadék csak nõni fog.

A modernizációs kényszer

Létezik tehát egy modernizációs kényszer, amit az elitnek kell magában tudatosítani.

Elsõ lépésként el kell fogadni, hogy a teljesítmény az érték. (A dicsõ történelmi múlt romjaiból táplálkozó, sértett önérzet rossz tanácsadó.)

Ezt követõen el kell fogadni, hogy a Székelyföldnek egységes és következetes jövõkép kell. (Milyen legyen a Székelyföld rövid távon 2013-ig, és középtávon, mondjuk 2050-ig.)

Ha ez a konszenzus megszületik (és nem azt mondja, hogy így jó, ahogy van), akkor már csak azt az apróságot kell megértenünk, hogy önmagunkat (célkitûzéseinket) elsõsorban nekünk kell komolyan vennünk, és tiszteletben tartanunk.

A legnehezebb feladat, ami az elitre vár: tudatosan váltani a törzsi-széki berendezkedésrõl (ahol a döntõ érték az atyafiság, komaság, majd a székek egymásnak feszülése) a teljesítmény-orientáltságra és a partnerségre. Ez egyúttal esélyt adna a Székelyföldnek következetes és összefüggõ politikák megfogalmazására és végrehajtására. Amíg a Székelyföldre látogató érdeklõdõ (politikus, diplomata, üzletember) térségenként más és más (nem egyszer egymásnak ellentmondó) üzeneteket kap, addig az általános kép egy társadalmilag-politikailag szétesõ, gazdaságilag leszakadó vidéket mutat. Egy ilyen provinciát senki nem vehet komolyan. Esetleg nevet a viccen, hogy „itt [a székelyudvarhelyi temetõben] is jobb, mint Csíkban\".

Ha Székelyföldet akarunk, akkor „meg kell csinálni\" azt. Meg kell találni azt a politikai felépítményt, amely a leghatékonyabban képes képviselni azokat a célkitûzéseket, amelyekkel a térség valóban azonosulni tud és akar. És az egészséges, versenyképes, fenntartható (autonóm) gazdaságot támogató fejlesztéseket és politikákat kell életbe léptetni. (Ez például nem mindig a helyi adók emelését jelenti.) Székelyföld sajátos értékeit az „együtt a különbözõségben\" jegyében, hozzáadott értékként kell tudni bevinni az Unióba.

Üstökön ragadni a felkínálkozott történelmi esélyt talán még nem késõ. Errõl az esélyrõl lemondani olyan, mint a tudatlanság és tájékozatlanság: nem bûn, de végzetes hiba.