Sütő Andrásról és a szabadság terhéről

Amikor húsz évvel ezelőtt összeomlott a kommunizmus, tele voltunk reménnyel. Demokráciára vágytunk, természetesnek tartottuk, hogy az addigi totalitárius rendszer helyett szabadságban élünk majd.  De csak nagyon halvány elképzeléseink voltak arról, milyen feltételekre van szükség ahhoz, hogy Európának ezen a részén újra gyökeret tudjon verni a demokrácia. A világ is várakozással figyelt minket, remélve, hogy a kelet-közép-európai tapasztalatok, a demokráciának a totalitárius rezsim összeomlását követő újrakialakítása, ahogy ők nevezték: a „transition”, azaz az átmenet, mások számára is értékes tanulságok levonását teszi lehetővé, és tapasztalatainkat a világ más tájain is sikerrel hasznosíthatják majd. Mi pedig eközben azzal szembesültünk, hogy rajtunk áll, milyen demokráciát rendezünk be magunknak, milyen alkotmányt akarunk, mit jelent az állampolgárság, mi az, hogy civil társadalom, a kisebbségi jogok biztosításának mik a garanciái, mit jelent a kisebbségi lét, és az autonómia, törekvésekhez miként viszonyul az anyaország, a szűkebb és tágabb külvilág.

Húsz év elmúltával nem vagyunk maradéktalanul elégedettek. Ami az Isaiah Berlin által „negatív szabadságoknak” nevezett dolgokat illeti – hogy az egyének szabadon utazhatnak, szabadon nyilváníthatnak véleményt, köthetnek üzleteket az állam vagy bárki más beavatkozása vagy befolyásolása nélkül, e tekintetben olyan szabadok vagyunk, mint azelőtt talán soha. Az egyéni szabadságnak ez a dimenziója 1989-nek nagyszerű vívmánya. Két évtized múltán azt is leszögezhetjük, hogy az összmagyarság szellemi, kulturális és nyelvi integrációja is megvalósult.

Mindenki elismeréssel adózik mindazoknak, akik részt vettek a rendszerváltoztató mozgalmakban, amikben meghatározó szerepe volt Sütő Andrásnak is, ennek ellenére mind a mai napig számtalan alkalommal fogalmazódik meg a panasz, hogy a romániai forradalmat, véráldozatai ellenére, elárulták. Tény és való, hogy amikor 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, és a hír pillanatok alatt végigsöpört a világmédiáiban, akkor mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: az addig kikezdhetetlennek és sérthetetlennek vélt rendszer, valamint a szovjet birodalom szétesése immár feltartóztathatatlan. Aztán megrázó képsorokat láttunk a decemberi temesvári eseményekről, Tőkés püspök meghurcolásáról, és jól látszott az is, hogy Romániában az átmenet nem lesz erőszakmentes. És valóban, a romániai forradalom lett a kelet-európai rendszerváltoztatások között a legvéresebb fejezet. A forradalom alatt magyarok és románok vesztették életüket, hogy aztán a hőn áhított szabadság mindenki számára meglepő fordulatot hozzon: a fekete márciust. Igen, akkor, 1990 márciusában szembesültünk azzal, hogy az önrendelkezés, a kollektív jogokon alapuló autonómia megvalósulása helyett az etnikai gyűlöletszításon alapuló bűnbakképzés van újra napirenden. A nemzetiségi politika vonatkozásában inkább a kivégzett diktátor terveinek továbbfejlesztéséről és gyakorlati alkalmazásáról, nem pedig felszámolásáról tanúskodtak a tények. A forradalom után alig egy hónappal tüntetések robbantak ki, és a szabadság mámorában régi gátlásait levető értelmiség egyre gyakrabban tette fel azt az Iliescu számára kellemetlen kérdést: ki lőtt reánk decemberben? Meglátásom szerint a román társadalmat akkoriban polgárháborús szintű kettészakadás fenyegette, a kommunistamentes jövőkép és egy neokommunista ábrándokat kergető irányvonal hívei között.

Joggal érezhette hát a társadalom nagy része, hogy a forradalom eszméit elárulták. Közhely, de igaz, hogy minden forradalmat elárulnak, a kérdés csak az, hogy hogyan. Nagyon nagy a különbség például a kubai és az iráni forradalom – ahol szabadságot ígértek, és szolgaság jött ki belőle – és a romániai forradalom között, ahol szabadságot ígértek és szabadságok kiépítése következett: az Európai Unió, a többpártrendszer, a rendes választások, és még sok minden más, amit annyira szeretett volna ez az ország elérni. Nem hittük-e 1989 karácsonyán, a forradalom euforikus pillanataiban, hogy az akkorra szinte végállapotba juttatott erdélyi magyarság végre felszabadulhat a létére törő nacionalista elnyomás alól? És hogy végre birtokolhatja azokat a jogokat, amelyeket számára 1918 decemberében az Erdélyt Romániához csatoló gyulafehérvári nemzetgyűlésükön a románok a magyaroknak és a győztes hatalmaknak ünnepélyesen megígértek, s amelyek Európa-szerte elemi emberi jogoknak számítanak? Az erdélyi magyarság számára 1989 decembere a magára eszmélés kitüntetett pillanata volt. Az első önrendelkező gesztus, és akkor, ebben, ott, vitathatatlanul fontos szerepe volt Sütő Andrásnak. Értelmezésem szerint az író 1989-es és 1990-es ténykedése eredményezte azt, hogy felismertük: utolsó órában bár, de eljött a magyar kisebbség közösségi cselekvésének ideje. Ha a magyarság elmulasztja ezt a pillanatot, lezárhatja történelmét. Hiszen a közép-kelet-európai rendszerváltoztatások megteremtették a külső körülményeket ahhoz, hogy az erdélyi magyarság kivívja autonómiáját, önrendelkezését, hogy ne az önfeladás legyen a sorsa. Rajta áll, képes-e élni a megnyíló lehetőségekkel. Szerencsénk volt. Képes volt.

Több mint húsz évvel ezelőtt, a forradalom utáni hónapokban született meg a Temesvári kiáltvány, amely 13 pontban fogalmazta meg mindazt, amit a forradalomból fontosnak és megőrzendőnek tartott. Rögtön az elején leszögezte, hogy a temesvári forradalomban mindenki részt vett, társadalmi rétegre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Abban románok, magyarok, németek mellett egyaránt részt vettek a város szerb és egyéb kisebbségei is. Sütő 1990. március 17-én így írt: „Ha volt, lehetett valami fogalmunk arról, hogy a Ceauşescu-féle diktatúra több mint két évtizedes, nacionalista, soviniszta, idegengyűlölő kurzusának milyen iszonyatosak a következményei, azt itt és most Marosvásárhely utcáin tapasztalhattuk. De hadd tegyük hozzá, ezzel számolnunk kellett, és kell ezután is. A lelki kútmérgezés esztendeinek tragikus következményeit semmilyen erő nem számolhatja föl egyik napról a másikra. Ennek tudatában kell folytatnunk az elkezdett küzdelmet a román nép legjobb fiaival, mindazokkal, akik jól tudják, hogy a tudatos félrevezetésnek, a sovén uszításnak ezután is lesznek áldozatai, de végül, legvégül a forradalom pozitív eszméi fognak minden sötét erő fölé kerekedni. Higgyétek meg, ifjú barátaim, nem önáltató bizakodás ez! Számos román barátunk, sorstársunk példáját idézhetném most. Röviden azt mondanám inkább: a hétfejű sárkánynak két fejét a forradalom leszelte már. Az ország demokratikus, valóban európai rendjének fölépítése végett indított új forradalomban a sárkány maradék öt fejét is porba hullatja majd – ha románok, magyarok és minden más ajkúak valóban összefognak; ha nem áltatjuk magunkat azzal, hogy fényes csodák napjait éljük, ha józan fővel, konok kitartással, egységben és testvéri szövetségben folytatjuk a kétségtelen történelmi lehetőség valóra váltását… Jogaink fanatikus ellenzői, de még becsületes vitapartnereink is úgy vélik némelykor, hogy létezik romániai demokrácia. Hát, ha valaminek, akkor éppen a demokráciának nincs nemzetisége. Az emberi egyenjogúságnak nincs sajátos nemzeti változata. Az egy és oszthatatlan a földgolyón! Ehhez tartjuk magunkat a múlt s a jelen legjobb emberi elméinek szellemi örököseiként, a humanizmus híveiként.”
A Sütő Andráshoz hasonló magatartás, rendszerváltoztatói attitűd nem egyedülálló Kelet-Közép-Európában. A kultúra és a művészet a fordulat előtt nagyon fontos része volt az életünknek, az ellenzéki mozgalmaknak, a demokráciáért folytatott harcoknak. Paradoxon, hogy amikor 1989-ben értelmiségiek, művészek, írók, történészek hirtelen a politika élvonalába kerültek, sokan azt gondolták, hogy az ellenzékiség hosszú évei után elérkezett a politika és a kultúra egymásra találásának nagy pillanata. Most mégis azt látjuk, hogy 1989 inkább az alkotó értelmiség háttérbe szorításának, a kultúra politikáról való leválasztásának volt az előhírnöke.

Pedig mindkettőre szükségünk van ahhoz, hogy tisztánlátásunkat megőrizzük, ahogy annak idején Sütő is tette, amikor minden eszközt felhasznált ahhoz, hogy léket verhessen a román kommunista rendszeren. „Nem idomításra, gondolkodásra születtem; embernek születtem, aki nem csupán tetteivel, de gondolataival is rendelkezni akar”– hivatkozom rá, és azt is megjegyzem mellé, hogy bár a mai közbeszédben kezdenek elhalványulni a fenti fogalmak, mégsem mondhatunk le róluk.
Sütő szerint a sárkány ötödik feje, a túlzás, a kisebbségi előjog, a különleges bánásmód lángját fújja „mások, román honpolgárok rovására”. Megnyugtató tisztánlátás. Arany János óta tudjuk, hogy „a folyvást hont ordító sámánmagyarkodás” sem rövid, sem hosszú távon nem szolgálja a magyarság üdvét. Évtizedek teltek el közben, az erdélyi magyarok román és immár kettős állampolgárokként is a magyar nyelvű kultúra szuverén alanyai lettek, és ez nem ellentétes azzal, hogy megismerik azt is, ami vonzó számukra, és amit illik ismerni a román kultúrából. Még akkor is, ha a rendszerváltoztatás körül tevékenykedő írók, akik honfitársaik érdekét és gondolkodásmódját tolmácsolták, továbbra is rákényszerülnek, hogy a történelmi önsajnálat húrjait is pengessék. Bárki bármit gondol a jelenség erkölcsi jogosultságáról és esztétikai minőségéről, a kelet-európai kollektív önsajnálat történelmi tény. Sütő azonban más utat járt.

Őt szerepfelfogása egyetemesen európaivá, a szabadságjogok szelíd, de kérlelhetetlen harcosává változtatta. A kitartó, gondolkodó szelídségnek mint magatartásnak komoly jelentősége volt Sütőnél. Meglehet, talán ez lehetett az oka annak, hogy Magyarországon a kelleténél jóval óvatosabb írónak tartottuk Sütőt, csodát és áldozatot egyszerre vártunk tőle, és igen kevés szó esett arról, hogy ő maga valószínűleg inkább saját tehetségének, mintsem a természetétől idegen késztetésnek akar engedelmeskedni. És ami azt illeti, nem sietett magyarázkodni. Valamikor a 90-es években Rotterdami Erasmusra, a nagy humanistára hivatkozva megjegyezte: „Az író, a gondolkodó bátorsága más, mint a zsoldoskatonáé, tehát a gyávaságuk is más.” Némileg ellentmond ennek Kolhaas Mihály lázadóvá vált lócsiszára, amikor azt mondja: „Egyezkedés közben veszett el mindenem. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, melynek vigyáznia kellett volna rám.” Meggyőződésem, hogy Sütőnek ez a műve nem pusztán a kijátszott igazságérzet példabeszéd értékű remeke, amely szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsára is vonatkoztatható, hanem sokkal egyetemesebb. Az egyén megkérdőjelezhetetlen jogairól szól. És döbbenetes ma azzal a már említett többes tudással olvasni, hogy közben magunk előtt látjuk 1990 fekete márciusának marosvásárhelyi eseményeit, Sütő fél szemén a kötést, mint ahogy szimbolikus jelentése van annak is, hogy amikor a husángokkal, kapákkal felfegyverkezett csőcselék a jelen levő rendőrök tétlensége mellett rátámadt a fegyvertelen magyar tömegre, a magyarok azt kezdték el skandálni: „Európa, Európa.”

Úgy tűnik, a szabadságért folytatott harc állandó. Ha van közös álma az európai embernek, akkor az a szabadságról szól. Megejtő szépségű sorra hivatkozom az Álomkommandóból: „A szabadságunk ugyan álom, és az álom maga a szabadság.” Megtapasztalt keserves európai és emberi tudást, felismerést sűrít ez a mondat, akár jelentős történelmi drámái: a vallásos vitadráma, a Csillag a máglyán; a Szúzai menyegző, amely ha nem magyarul születik, végigsöpört volna a világ színpadain, de örülünk, hogy magyarul íródott; a Káin és Ábel, a magát istennek képzelő ember iszonyatossága, az ordas eszmék alapjának és az elkerülhetetlen terrornak az öszszefüggése. Szempontja az egyetlen emberi szempont: az ideális magyarságé, az ideális Európáé, „a szerelem és önkéntesség” szempontja, ahogyan Sütő fogalmaz. Ami soha, sehol nem valósul meg, de amiről soha nem mondhatunk le. Ebből van minden teremtő nyugtalanság, vagy ahogyan a Csillagvitéz mesehőse mondja: „Inkább a nyugtalanság sodorjon bajba, semmint a szemünk csipásodjék meg a tétlenségtől.” És végül újra az Álomkommandóra hivatkozom, a történelmen kívüli iszonyatra, amelyben Manó monológjában beszél a gyűlölet születéséről, a szégyenről is, amely kitörölhetetlenül Európa része immár: „Auschwitz nem Auschwitzcal kezdődött (…) Auschwitz ezer esztendőkig készült minden személyes sérelemben, amely a fajtája miatt érhetett bárkit bárhol e földtekén. Minden genocídium (…) Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, a legfajtisztább(…) Auschwitz nem vérontással, hanem mítosszal kezdődött!”

1988 előtt Sütő még megírta Erdély nagy romlásának valóságos gyászát, az önfeladás, a világgá menekülés közösségi tragédiáját, az Advent a Hargitánt, aztán elhallgatott. Értelmezésem szerint elegendő volt számára, hogy a mindennapi élet a tragédiák sokaságát produkálja. Az akkori politika újra aljasabb eszközökkel és rafináltabban működött, mint korábban, és újra vérre ment ki a játék. A politika játékszernek, eszköznek tekintette a művészt, a művészi alkotást gyanú övezte, értékét megkérdőjelezte, ha politikai felhangja is volt. Törvényszerű volt hát Sütő átmeneti hallgatása. Elhallgattatása.

Sütő Andrásnak esélye nyílott egy, a mi régiónkban, a Duna-medencében fontos kísérletre, elő tudta mozdítani a szabadság visszaszerzését, románok és magyarok megbékélését, miközben a maga konzekvens őszinteségével viselte a kelet-európai értelmiségiekre nehezedő nyomást, hogy a közösség nevében beszéljen, hogy a haza, a nemzet, a társadalom, a közösség mélyebb igazságának szószólója legyen. Paradigmatikus kelet-európai sors az övé, melyben egymást váltja az elkülönülő kontempláció és az aktív politikai szerep. Csak remélni merem, hogy megtanultuk tőle: „Minden múltidézés: kegyelmi kérvény a jelenhez.”

Jelenleg ott tartunk, hogy a 21. század egyik legfontosabb kihívása térségünk számára önképünk újragondolása. Ami nem jelentheti a korábbi értékekről való lemondást, sokkal inkább azok újakkal való kiegészítését. És lehet, hogy a mostani lesz az az időszak, a mostani lendület lesz az, ami Európát új irányba mozdítja el. Annak idején a rendszerváltoztató elit annyira el volt foglalva a demokratikus jogállamiság feltételeinek megteremtésével, egyébként nagyon helyesen, hogy nem futotta néhány lényeges történelmi tényszerűség tisztázására. A mai napig adósok vagyunk egy hitelesen kibeszélt, morálisan és politikailag feldolgozott önkép felmutatásával.  A szőnyeg alá söpörtük Trianont, és sok más történelmi tragédiát. Eljött az elfojtott dolgok felszínre kerülésének ideje: nacionalizmus, sovinizmus, jobboldali radikalizmus. Ez utóbbi különösen fontos, mert olyan problémákat kompenzál, amelyeket nem lehetett nyíltan megvitatni. Hogy ki lesz az, aki a szembenézés követelményeire és következményeire ráirányítja a figyelmet? Ez jó kérdés. Mert ezen a ponton értékelődik fel a Sütő Andráshoz hasonló személyiségek szerepe. Akik bátran kimondanák, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha egy szigorú közmegegyezésen és egy új, erkölcsösebb renden alapul. Rendeznünk kell végre értékviszonyainkat, vagyis közös dolgainkat. Nem térhetünk ki a feladat elől, végtére is szabadok vagyunk.

Schmidt Mária
A szerző történész, a budapesti Terror Háza Múzeum főigazgatója. A Sütő András Baráti Egyesület 2011. június 17-i emlékülésén elhangzott előadás szerkesztett szövege.