Sorstörténetek ellenfényben

Az azt követő Xanadu már sokkal inkább romantikus húrokat pengetett, de a történeti narratíva igen jelentékeny részét képezte az elbeszélésnek. Azóta azonban Háy eltávolodott ettől a beszédmódtól. A Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek című kötetben egy inkább semmitmondó kisregénnyel, valamint Tar Sándor-os keserű, negatív, „realista” kisprózákkal jelentkezett, melyek alapélményéből emlékezetes színpadi darabok, mint a Pityu bácsi fia, a Herner Ferike faterja vagy A Gézagyerek születtek (utóbbi előbb novellaformában is megjelent az említett kötetben), de szépprózában a továbbiakban, úgy látszott, a semmitmondóbb utat választja: bár A bogyósgyümölcskertész fia remekül olvasható kis darab volt, azért súlyosan egyszeri, szirupos olvasmányként maradt meg A házasságon innen és túllal együtt – ráadásul azzal a rossz szájízzel, mintha ez a „vidékről” Pestre került szerző eszelősen utálná és állandóan csak gúnyolni akarná a „vidékiséget”. De még ennél is nagyobb bajként az tűnt föl, hogy mintha mást semmit nem is akarna. Aztán most egyszerre itt van A gyerek. Hogy mit csinált Háy? Elfeledte végre a szirupot, s oda nyúlt viszsza, ahonnan korábbi remek drámái is gyökereztek. Ez a keserű, kiábrándult regény Tar Sándor óta a legjobb, amit ebben a bizonyos, realistának csúfolt beszédmódban minálunk elkövettek. Mielőtt félreértenének, a prózának magának persze köze nincs Tar Sándorhoz – csak amiről szó van itt, az idézi őt. És az is csak azért, merthogy a rendszerváltás után kevesen tudtak érvényesen megszólalni e tárgyban, s leginkább ő – Tar Sándor védjegye lett a negatív realizmus, s a realizmusé meg Tar Sándor. A módszer, az eljárás más, a narratív struktúra, a nyelvi eszközkészlet egészen eltérő. Ez a fajta sorsérintkezéseken alapuló beszédmód az, amiből Nádas Péter igyekezett nagyregényt írni, Závada írt is egy remekművet (A fényképész utókora), s Háy megint csak kihozott belőle, amit lehet. A gyerek hullámzó ritmusban, talán kicsinykét hosszasan, de összességében mégiscsak remekül szóló munka. Narratív váza a maga egyszerűségében rejti a bonyolultságát: egyetlen ember aprólékos és alapos élettörténete az eszmélés pillanatától az értelem kihunyásáig, amely nem esik egybe a fizikai kimúlással. Egyetlen ember élettörténete, meg azoké, akiknek élete keresztezi az ő sorsát. Így tágul ki a múltba és a jövőbe, és így tágul ki, miközben a központi életnarratíva egyre kisebb körökbe szorul, térbelileg is, kontinenseken át. És gyakorlatilag minden egyes életszál kiábrándult, hihetetlenül pesszimista: balsorsok és elrontott életek mindenfele – kegyetlen regény A gyerek. Sorslehetőséget villantó könyv. Nem tudtam elszakadni, látva a hátsó fülön Háy pontokba szedett biográfiai adatait, hogy saját maga egyik lehetséges útját írta meg: ez lett volna belőlem, ha otthon maradok. Ennyiben talán mindenkinek alternatív története ez, aki a vidék elesettjeinek világából jön, s kísértetiesen emlékeztet jó néhány tehetséges tagra, akik „otthon maradtak” – s az idézőjel azért van itt, mert az otthonmaradás kevésbé földrajzi értelmében értődik, sokkal inkább egy életmódra, egy elsajátított életnarratívára, amelynek alternatív szálait egyesek elfogadva kilépnek belőle, mások, korukra és életükre aktualizálva, beteljesítik. Méghozzá nagyon sok esetben maximális öntudattal.

A gyerek főszereplője, aki csak a gyerek megnevezést viseli, abba a faluba születik bele, amely állandó működésében termeli ki a maga selejtjét: kitermeli, hogy aztán gúnyt űzhessen belőle. Kiemelkedéssel kecsegteti, és jóllehet ki is emelkedik, csak azért, hogy tragédiája még látványosabb, a megvetés még maróbb lehessen a zuhanás után. Az életpálya csak addig emelkedik, a fejlődéstörténet csak addig tart, amíg az iskolák, az olvasmányok – vagyis addig, amíg az élet eseményei a távolban, láthatatlanul zajlanak. Miután a főszereplő ismét láthatóvá válik a falu erőterében a történet fonákjára fordul: fejlődéstörténetből egyszerre leépüléstörténet lesz. Ugyanúgy, ahogy az apák és a nagyapák idejében és világában – mert teljesen közömbös, hogy kommunizmus vagy demokrácia zajlik valahol a világban, a falun kívül épp –, de a jelenből a múlt mindig magasabb színvonalúnak látszik: már a gyerek apja se épített házat, beköltözött az apósáéba, a gyerek azonban még ennél is alább adta, mert idegen házat vett meg és így tovább. Minden szereplő elhatározza, hogy szakít a negatív történettel, de mindenképpen abba vagy egy másik ugyanolyanba kerül végül. És ebből a szempontból még az is mindegy lesz, hogy otthon marad, vagy mondjuk Amerikába távozik. A házasságok rosszak, isznak és félrekúrnak minden szinten, érzelmek nincsenek, mint ahogy célok se a hamari pénzen, italon, közösülésen túl – kemény és könyörtelen vegetatív életet élnek, amelyet még a fajfenntartás ösztöne sem tart össze igazán.

Háy a mélyrealizmus sűrűségét minduntalan feloldani igyekszik olyanféle burleszkszerű mozzanatokkal, amelyek a Bárka körüli szerzőgárdára (Grecsó, Kiss Ottó, Kiss László) emlékeztetnek. Az egymásba ékelődő helyzetek az egész regényszövegen keresztül azonban már nem valamiféle pálinkamámoros, egybefüggő kacagást implikálnak, hanem a vaskos tragédiát. Eleinte erőteljesen biztos voltam benne, hogy az elbeszélő lenézi a „vidéket”, megveti, nevetségesnek tartja embereit, kifigurázza őket, minden vágyukat és tervüket kigúnyolja – aztán később meg láttam, hogy nem. A „vidéket” Pest felől értelmezi és viszont, ezért ez a félreérthető irónia, és mindenhol ugyanazt találja. A pestiek lenézik a falusit, aki mániákusan azon iparkodik, hogy asszimilálódjék, de ezt a dörzsölőzést a gőgös nagyvárosiak behódolásnak veszik. Még a gyerek jó szándékú barátai is elszörnyülködnek, látva a gyerek állandóan izgő-mozgó, kedvüket kereső, ezért mindenféle finomságot készítő anyját, szemben az ő emancipált, konyhaművészethez egyáltalán nem értő anyjukkal, s megdöbbenve emlegetik, hogy ez a nagy dolog, ilyen környezetből, „innen” eljutni Hegelig. Olyasmi történetek ezek, amelyet minden nemzedék reprodukál, hiába fogadkozik, hogy márpedig ő sosem követi el ugyanazt a hibát.

Talán szembeszökő, hogy a manapság domináns trendekkel ellentétben a regény mondanivalójával foglalkozom – nos igen, van neki, érdemes beszélni róla, szembesítő, könyörtelen kritikáját észben kell tartani. Van pár ilyen munka. Még az én, a hetvenes évek második felében született generációm gyerekkorát is lefedi Oravecz Imre Halászóemberének világa, kamaszkorát Tar A mi utcánkjáé – életünk előtt pedig ott lebegett valamelyik leágazásban A gyerek sorsa. És csak úgy mellékesen a vidék–Budapest, a város–falu „viszály” kritikája, helyenként paródiája is bele van írva ebbe a könyvbe.

Ami pedig szem előtt van, hogy a nyelvre térjek át, azt egzakt fogalmakkal megközelíteni alig tudom. Talán az a baj, hogy ismerem Háyt, hallottam beszélni, felolvasni – s színtelen, hangsúlyokat nélkülöző, egybefolyó, ironikus lejtéseket kissé vértelenül alkalmazó hangját ott hallom a sorok mögött. Ez a regény úgy szól, ahogy Háy beszél. No, ezzel kezdjen valamit a recenzió tisztelt olvasója! Hogy kicsit árnyaljam: hosszú mondatai, költőtől mindig szokatlanul, nélkülözik a líraiságot, ellenben néhol kicsit esetlennek tűnnek, hiszen alaptörekvés, hogy egyfajta középpontba helyezett gondolati-gondolkodási sémát is modellezzen, érzékeltessen. Mindennek hangról hangra ironikus-gúnyos lejtése-töltöttsége van, ezért nehéz és félrevezető felismerni a kritika tárgyát: ki ellen is és mi mellett is szól az elbeszélő? Kell egy kis idő, kell pár tíz oldal, míg az olvasó belerázódik a szövegbe. Akkor megérzi a történet sodrát, a szálak bonyodalmát, egyfajta együttérző magatartás alakul ki benne, s az a pontos tudat, hogy valami igazán tragikus végkifejlet felé siklik az egész történet: az olvasó látja, a gyerek hol követ el hibát. De nem kiabálhat rá. Mint ahogy láthatja akkor is, ha a tükörbe néz. De akkor kiabálhat is.

Antal Balázs

Háy János: A gyerek. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2007