Schöpflin, a „konzervatív haladár”

Ennek a paradigmaváltásnak, a megújuló magyar irodalomnak egyik legértõbb, legfelkészültebb befogadója Schöpflin volt, s ezáltal egyik legkompetensebb kritikusa és kommentátora is. Az irodalmi mûfajok differenciálódásával és születésével, a különbözõ stílusirányzatok megjelenésével a kritika és az irodalomtudomány metanyelve is szükségszerû alakuláson ment át, mely változás a korszak kritikus- és esszéíró nemzedékeinek írásaiban is jól kitapintható, így Schöpflin tevékenységén is nyomot hagyott. Mára már szakirodalmi közhelynek számít, hogy a Nyugat kora és az azt megelõzõ irodalomtudományi beszédmód közötti kontinuitás kiépülése jelentõs mértékben köszönhetõ Schöpflinnek, mint ahogyan annak megfogalmazása is, hogy nincs kétféle – régi és új, konzervatív vagy liberális – irodalom, hanem polifón, az eltérõ nyelvezetek alapján jellemezhetõ irodalom van. E kijelentés nem csupán az utókor mérlegelésének a következménye, hanem már a kortárs esztéták, irodalomtörténészek – Babits Mihály, Horváth János, Zolnai Béla – is felfigyeltek az irodalom folytonosságát, nem pedig megszakításokkal jellemezhetõ történetiségét valló kritikus szintetizáló, egyszerre értékmegõrzõ, de ugyanakkor megújulást sürgetõ írásaira. E sajátos „szellemharc”, a hídszerep betöltésének igénye, amely a korszakváltozások történeti feltételezettségének belátásán alapult, jórészt és tagadhatatlanul az életpálya alakulástörténetébõl adódott. Ki is volt hát Schöpflin Aladár?

Schöpflinrõl ellentmondásos kép alakult ki a köztudatban, s számos történet és legenda él vele kapcsolatban, melynek forrása a kortársak emlékiratainak sokasága. „Alkatára meghajlíthatatlan egyenes tartás jellemzõ, inkább visszahúzódás szemérmes jegye, mint a gõgé vagy az elégültségé” – írja róla Illés Endre, s Kolozsvári Grandpierre Emil szerint: „Nem írónak látszott, inkább katonának, nyugalmazott búr ezredesnek, vagy angol õrnagynak, aki éppen most jött meg a gyarmatokról (...) Nyugodtan beszélt, pontosan, világosan megfogalmazott, világos, könnyen érthetõ mondatokban, nagyjából úgy, ahogy írt.” Schöpflin pályája csupa látszólagos ellentmondásra épül: német eredetû családból származott, s ahogy A város címû esszéjében származásáról vall: „az én családomban én vagyok az elsõ, aki csak magyarul tud tisztességesen, s hogy a szépapám még – úgy tudom – Elzászban nevelkedett…” Pályája mégis szinte kizárólag a magyar irodalom tanulmányozására koncentrálódott. Tipikus mozzanat ez a korban, az „asszimilálódók” jelentõs rétege polgári foglalkozást, s gyakran alkotói pályát választ magának. Asszimiláció és irodalom címû esszéjének fontos gondolatfutamából az is kiderül, e látszólagos ellentét mennyire nem konfliktusforrás számára, hanem sokkal inkább világ- és irodalomszemléleti nyitottságának egyik forrása. Fogékonyságát a kulturális sokszínûségre elsõsorban származásának és családjának köszönhette, személyiségében különbözõ nemzetiségek kultúrája és különféle társadalmi rétegek találkoztak. Ezt a multikulturális attitûdöt a pozsonyi Evangélikus Líceumban diákként eltöltött évek tovább erõsítették. Pozsony intellektuális és kulturális változatossága, a német, a szlovák és a magyar nyelv békés együttélése hatással volt késõbbi irodalomértésére, szellemi, nemzetiségi és felekezeti hovatartozásra is érvényes toleráns attitûdjére. A német gyökerekkel és elzászi õsökkel rendelkezõ Schöpflin egész életére és pályájára meghatározóan hatott a líceumban és a teológiai akadémián eltöltött idõ: nemcsak kiváló latin- és görögtudását, hanem a magyar irodalom és kultúra iránti elkötelezettségét is itt alapozta meg. A pozsonyi évek után következõ budapesti egyetem filozófiai fakultása ugyanakkor nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Itt találkozott azonban az irodalomtudomány meghatározó szereplõivel, így Beöthy Zsolttal, Gyulai Pállal, Heinrich Gusztávval, Katona Lajossal, akikrõl késõbb portrékban, eszszékben emlékezett meg.

A kritikusi életmû legnagyobb, de csak látszólagos ellentmondását fogalmazza meg a korszak (élc)lapjai által sokat emlegetett gúnynév, a „konzervatív haladár” megjelölés. A konzervatív irodalmi irányzat fellegváraként ismert és emlegetett orgánum és kiadó, a Vasárnapi Újság és a Franklin Társulat kötelékében dolgozó Schöpflin ugyanis a modern, haladó irodalmat képviselõ Nyugat egyik legismertebb kritikusaként vált híressé. Ennek okait a személyiség nyitottságában kell keresnünk. Schöpflin a konzervatív táborból indult ugyan, de érdeklõdése hamar a modern irodalom felé terelte, s ennek nyomai a Vasárnapi Újságban, illetve annak utódlapjában, a Tükörben is felfedezhetõek. A hetilapban az 1900-as évek elejétõl számottevõen megnövekedõ modern magyar irodalom jelenléte Schöpflin szerkesztõi és rovatvezetõi munkájának volt köszönhetõ, mint ahogyan az a számos, többnyire névtelenül publikált ismertetés, recenzió és könyvkritika is, mely a magyar irodalom legfrissebb próbálkozásairól számol be. Felfigyeltek e tendenciára a Nyugat-elõdlapoknak tekinthetõ Magyar Géniusz és a Figyelõ munkatársai – Osvát Ernõ, Fenyõ Miksa, Gellért Oszkár –, s Kaffka Margit közvetítésével vonzották a lap körébe. A Franklin Társulat megszûnéséig annak kötelékébe tartozó Schöpflin így lett mégis a Nyugat – annak harminchárom éves fennállása alatt – állandó kritikusa, portré- és tanulmányírója, illetve a Nyugat örökségét továbbvivõ Magyar Csillag szerkesztõje, publicistája. E két, látszólag egymással ellentétes irodalmi ízlést és irodalompolitikai irányt képviselõ „nagyhatalom” úgy tudhatta Schöpflint munkatársának, hogy az nem kétféle irodalmi kritikát mûvelt, hanem az irodalomról írt, gyakran a két tábor közelítésén is dolgozva.

Az életmûnek csupán egyetlen igazi belsõ ellentmondása van. A kritikáiban olyannyira pontosan ítélõ Schöpflin szépirodalmi próbálkozásai, regényei (A piros ruhás nõ, Mossóczy Pál nyara, a Vihar az akváriumban) nem mondhatóak sikeresnek, messze elmaradnak az életmû többi mûfajában felmutatott teljesítménytõl.

Schöpflin életmûve, mely alig választható el a századfordulótól egészen a 20. század derekáig terjedõ idõszak hazai sajtójának alakulástörténetétõl, napjainkban a mostohán kezelt szövegkorpuszok közé tartozik, fõ mûfajai, kritikái, portréi a kevéssé idõtálló szövegek közé tartoznak. Talán érezte e szövegek sorsát Schöpflin is, így az azokban megfogalmazott meglátásait nagyobb kompozíciókba foglalta. A köztudatban ma két biográfiája, az Ady Endre és a Mikszáth Kálmán, valamint irodalomtörténete, A magyar irodalom története a XX. században él tovább.

Schöpflin, bár élete során több folyóirat kötelékéhez csatlakozott, kritikusként, olykor szerkesztõként is, a Franklin Társulat és a Nyugat (sokszor változó) folyóirat-szerkesztõsége jelentették két legfõbb szellemi otthonát. Írásai – függetlenül a publikációs fórumok különbözõségétõl – esztétikai szempontból, normarendszer tekintetében és stilárisan is egységes képet mutatnak. Az irodalomtudomány és a kortárs kritika újjászületését, pontosabban sokszínûbbé válását ösztönzõ elméleti írásai összhangban voltak azzal a gyakorlattal, ahogyan a Nyugat indulásának korára már „klasszikusoknak” minõsített alkotók (Petõfi, Arany) szövegeihez nyúlt, s ahogyan a kortárs szövegek megértetéséért harcolt. S amíg a Vasárnapi Újságban Ady Endrérõl, Cholnoky Viktorról, Krúdy Gyuláról közölt még a Nyugat indulása elõtt névtelenségbe veszõ méltatást, pár évvel késõbb a Nyugatban recenzálta például Mikszáth utolsó mûvét, A fekete várost, vagy publikálta a konzervatívként aposztrofált oldal szerzõinek, Vargha Gyulának, Bárd Miklósnak vagy Rudnyánszky Gyulának a portréit. A fentiek értelmében is látható, Schöpflin pályája nem vált kétpólusúvá: amirõl ír, az nem kettészakadt magyar irodalom – hogy egyik fontos cikkének címét idézzük –, hanem egy folyamatként felfogott, változásban lévõ és alakulástörténete által megragadható, pályája során többféleképp értelmezett irodalom, mely azonban számára nem kizárólag a szövegeket mint fikciókat vagy „teremtett világokat” jelentette, hanem az azokat létrehozó és mozgásban tartó  tényezõket: azt a tágabb kulturális kontextust, mely a „szerzõ nevéhez” köthetõ motivációkat és meghatározottságokat éppúgy tartalmazza, mint a  társadalom, a politika,  az irodalmi élet mozgásirányait és nem utolsósorban a közönség elvárási horizontját. Schöpflin a pályája során elsõsorban „professzionális” olvasó és kritikus volt, írásai sem sorolhatóak a szûkebb értelemben vett irodalomtörténet – egy szakmaiságával élesen elkülönülõ metanyelv – körébe. Magánlevelezésébõl is, nyilatkozataiból is kiderül, nem ambicionált semmiféle irodalomtörténészi pozíciót, legfõbb céljául az olvasók értõ orientálását, ízlésük fejlesztését és a minõségi olvasóvá nevelést tûzte ki a sajtó különbözõ fórumai segítségével.

Schöpflin nemcsak kortárs szövegekkel, írókkal, hanem a 19. századi  alkotók  nagy részével, különösen Arany Jánossal, Petõfi Sándorral, Vajda Jánossal és  Vörösmarty Mihállyal, illetve mûveik jelentõs hányadával foglalkozott, így az általa vizsgált irodalmi periódus közel száz évet fog át: az 1850-es évektõl haláláig, a huszadik század derekáig tart. Széles horizontot átfogó és sokirányú érdeklõdésbõl, az irodalmi élet minél több jelenségére reflektálni kívánó törekvésbõl született meg az életmû, és válhat számunkra is érthetõvé az életpálya, az alkotói intenció. Az irányzatok összebékítésének célja, az irodalmat mint szellemi evolúciós folyamatot is bemutatni kívánó – a jelenkor felõl nézve – kissé didaktikusnak látszó törekvés irrelevánsnak és a kritikai gondolkodástól idegennek tûnhet. De figyelembe véve a századelõ irodalmi életének kétpólusú megosztottságát, s azt a történeti olvasásszociológia által már definiált helyzetet, melyet röviden és leegyszerûsítve úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a polgárosodás és a századvégi kulturális robbanás révén kialakuló szélesebb olvasóközönség ízlésformáló és tájékoztató fórumok nélkül volt, melyet jobb híján a folyóiratok, és azok alkotó-, fõként kritikusgárdája próbált pótolni, akkor világossá válik a kulturális missziót felvállaló törekvés.

Rózsafalvi Zsuzsanna

A szerzõ az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának munkatársa, Nyugat-kutató