Sárközi Lajos élete és munkássága

Prédikációs- és imádságoskönyvek, saját maga által kiadott káté, elbeszélések és karcolatok, humoros írások szerzõje, de írt mesejátékot és színmûvet is. Harmadmagában szerkesztette és kiadta a Protestáns Naptárt, valamint a Szatmári Református Híradót. Tucatnyi közéleti tisztséget töltött be: a Kölcsey Kör, a Magyar Párt, a dalárda, a Jótékony Nõegylet elnöke, a Református Gimnázium igazgatótanácsi tagja, az Iparos Otthon vezetõségi tagja satöbbi.

Tanulmányait a debreceni református teológián  kitűnõ minõsítéssel végezte, ezért szenior lett, és ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezhetett Berlinben és a bázeli teológián. Nagykolcs (1911–1919), Szatmárnémeti (1920–1953) és Szinérváralja lelkésze (1953–1958). Szegénynek született, majd ígéretesen felfelé ívelõ életpályáját megtörve, nélkülözve kellett leélnie élete utolsó esztendeit. Bár harmadik letartóztatását követõen is bebizonyosodott ártatlansága, ennek ellenére élete végéig szóló szolgálati helyérõl eltávolították.

Együttesen volt szüksége hitre, emberszeretetre és humorérzékre ahhoz, hogy az élet nehéz pillanatain túltegye magát. Gondviselõ Atyja kegyeibe fogadta benne hívõ szolgáját, mert egyik elbeszélését parafrazálva, „Sárközi Lajos nemzetsége” nem veszett el, nem pusztult el. „… most már az õ szívükön nyugszik a hitünk, a nyelvünk, az imádságunk, a megtartásunk, a jövõnk.”

Egyházi és világi beszédei megszívlelendõ gondolatokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Szatmárnémeti beiktatása során mondott prédikációjában a fõ gondolat: az áldozatosságban is a szeretet a lelkipásztorkodás lényege. A Kölcsey Kör elnöki székfoglaló beszédében szép gondolatok sorakoznak a kultúráról, egyik-másik személyes vallomás: „Én a mi kisebbségi sorsunk borulatában is törhetetlen derülátó vagyok abban a tekintetben, hogy éppen a kultúra, a közös hazában élõ valamennyi nép kultúrájának szent egységbe tömörülése hozza meg a belsõ és külsõ kiegyensúlyozódás sóvárgott boldogságát.”

A legjellemzõbb és legátfogóbb ábrázolás a palástos Sárközi Lajos. Aki leginkább olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élõ magyarság számára az egyház nemzetmentõ és identitást megõrzõ szerepe felértékelõdött. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé (ezt tette az irodalmár és közéleti tisztségeket elvállaló Sárközi Lajos is).

Amikor lapszerkesztõinknek fanyalogva bár, de kötelezõ módon a Satu Mare hivatalos megnevezést kellett használniuk szülõvárosuk megnevezésére. Ekkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költõink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai Szatmárnémeti hívei számára. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A Sziguránca, a Szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért tartóztatták le, és küldték vizsgálati fogságba három ízben.

Sárközi Lajos életének a közelebbi megismerése, szavainak és gondolatainak a megértése a jövõbe mutat. Sokat tanulhatunk tõle. Értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelõ szépségeit. Élete és munkássága hitet, reményt és mindenekelõtt szeretetet sugároz. Halálának 50. évfordulóján, 2014. január 26-án Szatmárnémetiben, egykori szolgálati helyén emléktábla felavatásával és könyvbemutatóval összekötött megemlékezésre kerül sor.

Ábrám Zoltán

A szerzõ az EMKE Maros megyei elnöke