„Saját képemre formálom a szöveget” - beszélgetés Parti Nagy Lajos költővel, íróval

– Nagyon fiatalon, már 16-17 évesen publikált verseket a pécsi Jelenkor című folyóiratban, első verseskötete, az Angyalstop azonban csak 1982-ben, 29 éves korában jelent meg. Tudjuk, hogy az elsőköteteseknek olykor sokat kellett várniuk abban az időben a megjelenésre, Háy Jánosnak például hét évet. Önnél is ez volt a gond, vagy kivárta, amíg megérnek a szövegek?
– Az én nemzedéktársaim zömének előbb jelent meg kötete, mint nekem, előbb érezték úgy, hogy összeállt egy olyan anyag, amit érdemes könyvben kiadni, és talán jobban kapacitálták őket, mint engem. Én sokáig nem éreztem úgy, hogy kész lennék ezzel a munkával, és így utólag örülök is neki, hogy kivártam, amíg összeállt egy olyan anyag, amiről úgy gondolom, hogy elhordoz engem, és már olyan, amilyennek szerettem volna. Egyébként a kötet leadásától a megjelenésig olyan sokat nem vártam, másfél évet talán.

Tehát egyáltalán nem foghatom a kiadóra vagy bárki másra, én magam döntöttem úgy, amikor az első lendületből nem lett kötet, mert nem állt össze, hogy akkor megvárom, amíg valami rendeset meg tudok csinálni. Ezt egyébként máig így gondolom helyesnek, most is, amikor mindenki egyre-másra kötetet ad ki. Ez döntés kérdése: van, aki úgy gondolja, hogy amikor összejön annyi vers, akkor ki is lehet adni könyvben, egyiket a másik után, én viszont most is úgy gondolom, hogy a könyv egy műtárgy, és csak akkor érdemes kötetben gondolkodni, amikor azok a szövegek, amelyek bekerülnek, összeálltak. A könyv maga ugyanis több annál, mint ezeknek a befogadója, a hordozója.

– Sok helyen lehet olvasni a szövegeiben fellelhető játékosság és egyéb nyelvi leleményeknek köszönhetően, hogy ön az egyik legnagyobb magyar nyelvművész. Vállalja ezt a címet, vagy pusztán ebben látja a költészet lényegét?
– Az ember azért örül, ha ilyen jókat mondanak róla, bár olykor meg is retten ettől. Én azt gondolom, hogy minden író nyelvművész többé vagy kevésbé, maga az irodalom pedig nyelvművészet. Ezen belül, hogy mennyire gondolják az embert nyelvművésznek, az eléggé függ a divatoktól meg sok más dologtól, úgyhogy ettől én olyan nagyon nem vagyok oda. Másként fogalmazva: nem kelek és fekszem azzal, hogy én mekkora nyelvművész vagyok. Az emberről mondanak mindenfélét, jót és rosszat is. Ahhoz, hogy rezzenéstelenül el tudd viselni a rosszat, rezzenéstelenül kell tudnod elviselni a jót.

– Manapság egyre nagyobb divat egységes magyar nemzetről és egységes magyar irodalomról beszélni. Mégis, ön szerint van-e olyan sajátossága a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, ami talán az anyaországiból hiányzik?
– Ahhoz, hogy erre pontos választ tudjak adni, sokkal alaposabban, naprakészebben kéne ismernem speciálisan a kortárs erdélyi irodalmat. Amikor az ember folyóiratokat olvas, nem az jut eszébe, hogy ez a szöveg most Erdélyben született, vagy nem. Hagyományosan az erdélyi irodalomra szokták mondani, hogy a nyelvezete választékosabb, talán közelebb áll a sorskérdések megfogalmazásához, és ehhez hasonló közhelyek. De én nem hiszem, hogy mára már lenne olyan specifikum, ami nagyon szembeötlő lenne. Én nem eszerint mérem. Az Erdélyben születő irodalom ugyanúgy integráns része az egyetemes magyar irodalomnak, mint mondjuk a Budapesten vagy a Felvidéken születő. De mondom, ahhoz, hogy pontosabb választ adhassak erre a kérdésre, sokkal jobban kellene látni, hogy a mostani fiatalok nemzedékként mennyire ütnek el a magyarországi fiatal íróktól, költőktől. De azt gondolom, hogy egyre kevésbé. Hogy ez most jó vagy rossz, azt nem tudom.

– Ön ’89 előtt egyáltalán nem írt prózát (a Sárbogárdi Jolán álnéven írt kisregény, A test angyala 1990-ben jelent meg), ellenben addig három verseskötet és egy versválogatás is megjelent. Korábban nem érzett késztetést arra, hogy prózában írjon, vagy túlságosan lefoglalták a versek?
– Kicsit mindkettő. Természetesen meg kellett találnom, hogy ki vagyok én abban a valamiben, amit úgy hívnak, hogy vers. Másrészt a próza az elején nem érdekelt, nem izgatott, nem éreztem magam elégnek ahhoz, hogy elkezdjek történeteket mondani. Az úgynevezett vallomásos, költői prózától meg a veríték kivert, úgy gondoltam, hogy ha az ember prózát ír, akkor írjon prózát. Aztán amikor 1990-ben megjelent a harmadik, Szódalovaglás című verseskötetem, akkor úgy éreztem, eljutottam valameddig, és megmutattam, hogy én erről mit gondolok. Akkor kezdett el érdekelni, hogy milyen is lehet történetet írni, milyen egy alakot megformálni. Tulajdonképpen semmi más oka nem volt annak, hogy elkezdtem prózát is írni, mint az irodalmi kalandvágy, és amikor elkezdtem drámát írni, akkor is ez volt a fő ok. Így most már, ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, azt mondom, hogy író vagyok, holott alapvetően, az alapreflexeim szerint talán inkább költő. Viszont az íróban benne van a költő is, míg a költő szó nem utal a prózaíróra.

– Műfordítóként is elismert, többek között Moliere két drámáját fordította le, illetve dolgozta át, hiszen nem veszi szigorúan a műfordítás szabályait. Amikor átdolgoz egy-egy művet, aktualizálni próbálja ezeket, vagy csupán sajátos, Parti Nagy-féle nyelvi környezetébe helyezi őket?
– Inkább az utóbbi, ha ezt egyáltalán szét lehet választani. Egyébként én inkább színdarabokat fordítottam – legtöbbet németből –, prózát egyáltalán, verset is alig. Nem is tartom magam műfordítónak, ez már nem fért bele az életembe. Tulajdonképpen ezek a drámafordítások, illetve átdolgozások is felkérésre születtek. Megkerestek színházak azzal, hogy van egy darab, amit egész jól el lehetne játszani, csak nem túl jó a meglévő magyar szöveg, gyenge a fordítás, kicsit nyúljak hozzá. Én ilyenkor azt csinálom, amit egy határozottabb dramaturg vagy rendező: a saját képemre formálom a szöveget. Egyre kevésbé hiszem, hogy aktualizálni kéne, a szónak abban az értelmében, hogy például felerősíteni az áthallásokat benne, sőt pont az ellenkezőjét gondolom. Jobb egy olyan nyelvet teremteni, ami egyszerre korhű, és ugyanakkor teljesen modern, mintsem a hétköznapi magyarból alkotni meg klasszikus darabok nyelvét. Ez nekem túl egyszerűnek tűnik, ezért bonyolultabb utat járok be. Moliere két műve, az Úrhatnám polgár és a Tartuffe esetében is ez történt: inkább egy időtlen nyelvet teremtettem, mintsem hogy aktualizáljam a szöveget.

– Verseinek nyelvezete igen komplex. Mennyire lehet ezeket lefordítani más nyelvekre?
– Talán kicsit kevésbé, mint a költészet átlagát, hiszen verseket fordítani eleve kétséges dolog. Szívem szerint inkább azt mondanám, hogy a jó versfordítás inkább átültetés, átírás, ha úgy tetszik. Ha az ember nagyon szigorúan megnézi a Nyugat költőinek műfordítói ethoszát, akkor azt mondhatjuk, hogy az ő fordításaik is inkább átírások a mostani fogalmaink szerint, de ha nem ezek lennének, akkor nem lenne magyar Rilke, Baudelaire, Rimbaud, és még sorolhatnám. Tehát költészetet csak jó költők tudnak jól fordítani, és inkább az átültetés szó a helyes. Az én verseimet nagyon nehéz fordítani, már csak az utalásrendszerek miatt is, „nagyon nyelvből” vannak. Olvastam jó fordításokat a verseimből német nyelven például, de azt már nem tudom megítélni, hogy ezek a német olvasóban mit mozgatnak meg. A Hősöm tere című regényemet Terézia Mora fordította németre, és nagyon jól sikerült, hiszen kreatívan mert beavatkozni a szövegbe, míg a műfordítók nagy része annyira tiszteli a szöveget, hogy egy csomó olyan dolgot is le akarnak fordítani, amit nem lehet, csak átírni.

– A nyelv mindent elmondott már, így a költészet érdekessége manapság az, hogy hogyan tudja a költő egyfajta új hitelességgel egymás mellé tenni a már kimondott, leírt szókapcsolatokat – fogalmazott egy korábbi interjúban. Lautréamont híres mondását idézte: „szép, mint egy varrógép és egy esernyő találkozása a boncasztalon.” Ön szerint a modern művészet többé-kevésbé erről szól: össze nem illő dolgok különleges találkozásáról. Nem tart attól, hogy az irodalom és egyáltalán a művészet egyfajta értelmezhetetlen kódrendszerré sűrűsödik az utalások összetorlódása révén?
– Őszintén szólva, inkább az ellenkezőjétől félek: hogy a kereskedelmi média és a szórakoztatóipar hatására felhígul az irodalom, és elkezdi kiszolgálni az egyszerű igényeket. Természetesen olyanra is van példa, amit ön említett: a posztmodern irodalomban vannak olyan szövegek is, amelyek tényleg nagyon nehezen fölfejthetők, enigmatikusak, de azt gondolom, hogy az irodalom jó részéről ez nem mondható el. Egy adott ponton túl, a már tényleg értelmezhetetlen szövegeket még a művelt, szűk közönség is elutasítja, visszapattannak ezen az értetlenségen, úgyhogy én nem félek attól, hogy túlzottan bonyolulttá válik a művészet. Attól viszont igen, hogy túlzottan egyszerű lesz.

– Prózával és verssel párhuzamosan foglalkozik? Mennyire könnyű önnél az átállás?
– Inkább amolyan technikai jellegű átállásról kell beszélnünk. Ha rég nem foglalkoztam verssel, akkor egy kicsit érzem, hogy csikorog. Olyan ez, mint amikor a zenész nem gyakorol egy ideig a hangszerével. Mostanában inkább színházi munkáim vannak, emellett pedig prózákat próbálok befejezni, de azért néha felírok a füzetbe ezt-azt versben is. Ugyanaz a kéz csinálja mindet, nem olyan nehéz az átjárás a különböző műfajok között.

– Mire számíthatnak öntől az olvasók a közeljövőben?
– Most megjelenik egy kisregény-terjedelmű szöveg, gyakorlatilag egy 120 oldalas monológ Az étkezés ártalmasságáról címmel. Ugye van Csehovnak A dohányzás ártalmasságáról című színműve, finoman arra játszik rá ez a szöveg. Aztán valószínűleg megírok egy újabb Moliere-átiratot, a Don Juant. És hát azonkívül a gépemen van két- vagy három- kötetnyi szöveg, jórészt próza, de még nem tudom, hogy ezek milyen formában fognak megjelenni, nem igazán érzem azt, hogy ezek novelláskötetben, egymás mellett jól működnének. Meg kell nézni, miként lehet alkotni ebből valamit, ami önmagánál több.