Saigon

A mostaniakhoz hasonló esőkről mégis mindig Saigon jut eszembe és különösen ez a mondat, pedig amikor elhangzik, a filmben nem is esik. Csak a hangulat olyan, mintha zuhogna, mintha özönvíz lenne, mintha az életet csak tutajokba lehetne átmenteni, és elhajózni a partig, valami nagy kert határába, ahol mindenki letűzheti a zászlóját, elmondhatja, hogy ez itt a Kánaán, majd örömében meghalhat. Szóval valahogy ilyen ez a hangulat, mondjuk, mint az élet, hogy mire odaérünk valahova, mindig meghalunk, pedig gyógyszert szedünk a fejfájásra, a lázra, az epegörcsre, kenőccsel kenjük be a sajgó bőrt, mézzel gyógyítjuk a torkunkat, teagőzzel a tüdőnket.

Mégis mindig ott halunk meg, ahol jó lenne, és akkor gyorsan el kell menni valahova, ahol nem jó, hogy megint lehessen rohanni a csalánosba valami jobb felé. Ilyen hülyék vagyunk, képeket rakunk a falra és azt nézzük, ahelyett hogy lebontanánk a falat, és élőben néznénk azt, ami a képen csak festék. Saigonba kéne menni, mert ott az ablakból kis sárga embereket nézhetünk, amint nagy lefűrészelt csövű tölcsérekkel a fejükön bőrig áznak egy snittbe beleképzelt monszunesőben – ott lenne jó, ott is jó lenne, jó lenne ott is meghalni. Mindenhol nagyon jó lenne meghalni, igazán remek, csodás dolog lenne kipurcanni bárhol, csak itt, most meg ne haljak, csak innen tudjak még tovább evezni, tovább kúszni a tengerfenéken, tovább ásni a föld másik oldala felé, tovább pengetni a bozótvágót a dzsungel indáin, vagy csinálni bármit, de semmiképpen, még egy pillanatra sem meghalni.

Saigonba kéne menni, pedig ez merő eszkepizmus: csak azért menni Saigonba, hogy itt ne legyek, csak azért menni oda, hogy én legyek az eső egy snittben, ami olyan rövid, mint ez a tárca, mint ez a kis élet. Saigonba kéne menni, vagy méginkább idehozni Saigont, csak úgy heccből, hogy az emberek azt mondhassák: „Ez igen, ez idehozta Saigont” – pedig baromi egyszerű dolog Saigont idehozni, nem nagy kunszt, meg fogsz lepődni, milyen váratlanul itt terem.

Szóval ez a hülye esőzés ilyen hangulatot ébreszt bennem, és ezt kell ide leírnom, ahelyett hogy nyolc órát feküdnék egy priccsen, majd 16-ot ülnék a számítógép a tévé, és a kocsmapult előtt (ahol az ital rövid, mint ez a tárca, mint ez a kis élet), ahogy minden rendes ember, akinek nem kell keretes szerkezetté gyúrnia ezt az írást, megemlítve, hogy a mondat végére kint megint eleredt, hogy csepeg a víz a felhőkből a fákra, a fákról meg egy tévére, amiből egy film főszereplője kinéz Kolozsvárra és azt mondja: „Még mindig Saigon.”