– Tanárként, műemlékvédőként évtizedek óta Nagyváradon tevékenykedik. Hamar kialakult a városhoz való kötődése?
– Egyáltalán nem, sőt kifejezetten nehezen alakult ki. A férjem után jöttem Váradra, nélküle még mindig ott lennék a Mezőségen. Eleve furcsa volt számomra a táj, hiszen a Mezőség dombvidék, Várad pedig alföld. Nyomasztó itt a levegő, különösen nyáron. Csodálkoztam is, hogy este nem kell felvenni semmi ujjasfélét, olyan meleg van. No, de még ennél is furcsább volt az emberek mentalitása. A váradiak, és egyáltalán az országnak ebben a részében élő emberek – ezt akkor vettem észre, de most is fenntartom – önzőbbek, beképzeltebbek, de lazábbak is, ami persze nem árt.

Lenézik a jövevényt. Én egy mezőségi kisfaluból jöttem, persze, hogy ott mindannyian ismertük, szerettük, segítettük a másikat, függetlenül attól, hogy román, magyar vagy cigány volt, hiszen szegények voltunk mind. Ez a váradi nagyzoló, nagyvilági magatartás szokatlan volt. A váradiak már Marosvásárhelyen éreztették velünk, beleértve a férjemet is, hogy mi csak kis mezővárosiak vagyunk, Ady városához képest. Aztán teltek az évek, s az életemben nagyon sok szép dolog következett. Hivatásszerűen dolgoztam a tanári pályán, de sokkal fontosabb volt, amiben felnőttem: az irodalom, a művészetek, a zene, a film, és mindenekelőtt a színház, eredetileg ugyanis színésznek készültem. A sors mégis úgy hozta, hogy tanár lettem.

– A Magyar Kultúra Napja előtt mutatták be Vigyázó kövek című kötetét. Ezek szerint a váradi kövek nem csak a taszító mentalitást vigyázzák?
– Mást is vigyáznak. Olyan ez, mint a költészet: az egyik költő apróságokról, a másik egyetemes gondolatokról ír, ami örök érvényű. A kövek mindnyájunkra vigyáznak. Úgy értelmezem ezt, ahogy a drága öreg Kós Károly bácsi: mindegy, hogy magyarok, románok, szászok, cigányok, zsidók vagyunk, a kövek őriznek minket. A könyv mottója is ez: csak a kövek mondanak igazat, innen a cím. Éberek, örökkévalók. A kő nem múlik el, nem olyan, mint az ember vagy a virág, bár én a követ is élőnek tekintem.

– Hogyan ébredt fel önben a gondolat, hogy vigyázni kell a vigyázó kövekre?
– Itt a történész bújt ki belőlem. Az egyetemen művészettörténetet is tanultunk, és ez volt a kedvenc tantárgyam, tanárként sem a dátumokat firtattam. A történelem nem háborúk története, hanem az embereké, és az őket körülvevő vagy általuk létrehozott dolgoké. A nyári gyakorlataimat nem régészeti ásatásokon vagy levéltárban, hanem a kolozsvári Bánffy-palotában töltöttem – a szemem már akkor is gyenge volt, úgyhogy a levéltár eleve esett, meg hát nem is tudtam rendesen latinul.

Ezért választottam a Szépművészeti Múzeumot, ami a mai napig a palotában működik. Ott kerültem közel a művészeti technikákhoz is, az ottani festőművészek, szobrászok, muzeológusok segítségével. Legjobban az épületek fogtak meg, annyira, hogy végül a műemlékvédelem felé vitt az utam. Valaki egyszer azt mondta, hogy az építészet megfagyott zene.

Nagy igazság van benne. Nagy kedvencem a gótika, s amikor eljutottam a nyugat-európai gótikus székesegyházakba, tátott szájjal álltam, meg sem tudtam szólalni. Itt Váradon persze gótika nincs, ez köztudott, Erdély egyéb városaiban viszont léteznek olyan építmények, amelyek őrzik a legszebb, legalapvetőbb építészeti stílus jegyeit, az egyszerűséget, a fenséget, amely csak a görög építészethez hasonlít, ami a legelső szerelmem. Innen indultam el, s jutottam szép lassan a középkoron át a reneszánszig. Nos, Váradon van az egyik legszebb reneszánsz vár, ami úgy-ahogy még áll, és nem véletlen, hogy éppen ez került műemlékvédő tevékenységem középpontjába. Szeretném, ha a várat helyre lehetne hozni a gazdasági válság elmúltával, s a Jóisten segítségével pénz is lesz rá. Persze ennek már az utánunk következő generáció örülhet majd, hiszen egy ilyen munka húsz-harminc évig is eltart.

– Ezzel a szándékkal vett részt a Bihar Megyei Műemlékvédő Egyesület alapításában is?
– Az egyesület úgy indult, hogy megkeresett egy számomra teljesen ismeretlen ember, egy fizikai munkás. Somogyi Imre azt kérdezte, nem volna-e kedvem Váradon létrehozni egy műemlékvédő egyesületet. Ez 1990 tavaszán történt, amikor Marosvásárhelyen épp ütötték-verték egymást az emberek, magyarok és románok. Somogyi elmesélte, hogy Debrecenben látott hasonló egyesületet, amely még a kádári időkben is működött. Nálunk bezzeg ‘90 előtt ki sem lehetett ejteni azt a szót, hogy műemlékvédelem, Nicolae Ceauşescu még az Országos Műemlékvédelmi Bizottságot is megszüntette, pedig ez állami intézmény volt, nem civil szervezet. Nemhogy védelem nem volt, de kifejezetten rombolás folyt, a diktátor a saját népe örökségét is leromboltatta, a magyar emlékeket pedig még inkább szerette volna megsemmisíteni.

A Bihar Megyei Műemlékvédő Egyesület nem a magyaroké volt. Ebben minden jóérzésű ember helyet kapott, aki akart. Néhány nap múlva már nemcsak öt történelemtanár jött össze, meg váradi lokálpatrióták, hanem azonnal híre ment a dolognak, és olyan román emberek csatlakoztak, akiket azelőtt nem ismertünk. Tisztességes, művelt, jóérzésű, a művészeteket és az örökséget védeni akaró, európai gondolkodású értelmiségiek álltak mellénk. Persze én emiatt rögtön az elején megkaptam az RMDSZ-től, hogy „Katalin, ha odanyújtja a kezét a románoknak, lecsapják!” Na de nekem megvolt az az előnyöm, hogy a Mezőségen megismertem a román emberek lelkét, segítőkészségét, megértését, befogadókészségét, és nekem hiába magyaráztak ilyesmit, akkor is összefogtam a románokkal. Harmonikusan, szépen dolgoztunk együtt.

Az egyesületben mindenki a saját anyanyelvén beszélt, üléseken, szimpóziumokon. Nem mindenki tudott magyarul, de a váradiak közül akkor is és most is sokan ismerik a nyelvet. Alexandru Pop is köztük volt, aki annak idején ellenezte az ortodox katedrális megépítését a vár előtt, de tiltakozásunk eredménytelen volt. Pedig számos fórumon tiltakoztunk, még tervet is rajzoltattunk: a Nagyvásártéren elfért volna az építmény. Gheorghe Gorun is tökéletesen beszél több nyelvet, köztük a magyart és a latint is. Ugyanígy Alexandru Săşianu, Sergiu Vaida, aki a Gazeta de Vest főszerkesztője volt – egyikük sem él már, Gheorghe Moldovan, mind-mind mellénk álltak.

Persze nem voltunk sokan, egy kezemen meg tudom számolni, de közülük is kiemelkedett Neumann Ottó, aki most Magyarországon él, s akivel magánemberként is jó barátságban voltunk. Az alakuláskor ő volt az első, aki csatlakozott, s mivel neki jogi diplomája is van, megkértem, írja ő az alapszabályzatot. Be is jegyezték az egyesületet szinte azonnal: 1990. május 30-án megalakult, és körülbelül három hét múlva hivatalossá vált.

Tagja volt a ma már szintén nem élő Kun László ügyvéd, Péter I. Zoltán helytörténész is az elsők között csatlakozott, hiszen ő Várad szerelmese, számára a város határainál megszűnik a világ, rengeteget tud róla. Történész kollégáim úgyszintén összefogtak: Miklós Mihály, Fleisz János és felesége, Judit. Lehetőséget láttunk a szabad világban. Még a naivitásunk is becsülendő, nagyszerű dolognak láttuk az egyesület célkitűzéseit.

– Melyik eredményre a legbüszkébb?
– Tagja volt az egyesületnek Tempfli József püspök is, aki még plébánosként megtette a lehetetlent: a régi Olaszi temetőből a legszebb síremlékeket és földi maradványokat összegyűjtötte, és elvitette a Barátok templomába, onnan kerültek a bazilika altemplomába. 1990 áprilisában szentelték püspökké, felkértük tiszteletbeli elnöknek. Augusztusban felhívott, hogy nagy baj van: a vártemplomot ki akarják adni sütődének. Szerencsére sok újságírót ismertem, rögtön felhívtam Stanik Istvánt, aki a Bihari Napló főszerkesztője volt, s megkértem, adjon mellém egy belevaló, rámenős riportert, akivel bárhová be tudok menni, mert ezt még ma el kell intézni. Bogdán Ildikót küldte, elmentünk a polgármesterhez, egy jó szándékú román emberhez, akinek gőze nem volt arról, hogy templomról van szó, ő csak az ingatlan számát látta. Mikor megtudta, mi a helyzet, háromszor is keresztet vetett. Abban a pillanatban érvénytelenítette a határozatot.

Tempfli atya azonnal elkezdte a restaurálást, két év sem telt belé, és elkészült a vártemplom. Pénz akkor sem volt, s most sincs, de jóakarat igen. Épp most hallottam, hogy került egy kisebb összeg, amiből a Rhédey-kápolnát belülről is felújíthatják. Nagyon boldog vagyok emiatt. Annak idején ugyanis Biró Rozália alpolgármester közreműködésével sikerült elintéznünk, hogy a kápolna ne a szarvasok tanyája legyen, és felújították kívülről, amire nagyon büszke vagyok. Én kicsit fellegekben járok, hiszem, hogy a legtöbb eredményhez nem elsősorban pénz kell, hanem lelkesedés, tudás, összefogás, na meg politikai akarat, ami nélkül mi hiába küzdöttünk volna. S kell még a ragaszkodás a földhöz, amelyen élünk, itt kell megvalósítanunk önmagunkat.