Románia alsógatyában

Néha megeshet, hogy a „komoly” újságokba is bekerül, valamelyik szórakoztató oldal aljára vagy az „egyebek” rovatba egy-egy ócska pletyka hírességekről a sport, a film vagy a politika világából. Nálunk viszont minden újág és minden televízióadó aggasztó mértékben elcsúszott a bulvársajtó irányába. Ez a jelenség veszélyes társadalmi, erkölcsi és szellemi lepusztulás tünete. A jó ízlés és a jólneveltség kómában van. Jó ideje az összes televíziós csatorna ürülékből él. Órák hosszat, naphosszat a hétköznapok piszkos földalattijában vájkálnak. A televíziós producereknek – és így a román tévénézőknek is – napi táplálékuk a halál, a válás, a házasságtörés, kis mitugrászok szerelmi kalandjai, a nemi erőszak, a gyilkosság, a balesetek. Nézed a tévét és elhülyülsz.

A hazai „kultúra” lassan-lassan szemétgödörhöz hasonlít: bekiabálások a nemzeti ünnepen és temetésen, Oana Zăvoranu személyes ügyei, a Bahmuţeanu–Prigoană, Irinel–Monica és Andreea Marin–Ştefan Bănică párok hálófülkéje, az olténiai rendőrség erotikájának túlkapásai, az alvilág leszámolásai stb. A tárgy „jellegzetessége” maga után vonja a „vitákra” meghívott személy kiválasztását: Miron Cosma, C. V. Tudor, Condurăţeanu, Dan Diaconescu stb. A politikai talkshow is lesüllyedt már rég a közönséges női retorika, kocsmai mendemonda, az ittas érzékiség szintjére. Estéről estére ideges hölgyemények mutogatják magukat a különböző televíziós stúdiókban, miközben túltesznek egymáson középszerűségben és kihívó magatartásban. A politikusok pedig, többségükben, úgy viselkednek, mint a mészárosok. Gigi Becali a nemzet szónoka lett. A jóérzés, a jólneveltség, a mértéktartás, az ítélőképesség kómában van.

Végső elkeseredettségem ellen általában háromféle érvet hoznak fel: az egyik agyafúrt, a másik idióta, a harmadik „metafizikus”. A furfangos érvelés: a nézettség. A televíziózás kiadásokat jelent. Azaz függünk a nézettségtől. Tehát a nézőközönségnek azt nyújtjuk, amit elvár tőlünk. A nézőnek nem kell Shakespeare, orosz balett, Hegel és Liviu Ciulei. A nézőnek kell Capatos, Serghei Mizil şi Sînziana Buruiană.  Ez az állítás hamis. A néző csakis akkor nézi azt, amit mutatnak, ha nincs választása. A Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, amikor az országos tévécsatorna csak napi két órát sugárzott, az emberek azt nézték, amit adtak nekik. Káromkodtak és nézték. De amikor lehetőségük volt megnézni egy jó filmet, egy „normális” színdarabot, meghallgatni elfogadható zenét, ennek örültek. Azok, akik „a bolgárokat vételezték”, nem azért tették, mert a Balkán szerelmi intrikáit akarták megtudni, hanem meg akartak nézni egy jó sorozatot, egy jó minőségű filmet. A néző nem ostoba, csak ha hosszú időn át kitartóan azon dolgozol, hogy meghülyítsd. Ha éveken át hulladékkal táplálod, a kalácsot már nem tudja megemészteni.

Az idióta érvelés: ha nem tetszik, miért nézed? Csak tessék használni a távirányítót! Mit babusgatod a népet a finnyáskodásaiddal?  Erre az érvelésre jó választ nemrég Cezar Paul Bădescu úr adott: a televíziós rovatvezető nem foglalkozik a saját kóros idegenkedéseivel, hanem egy intézmény működésével és ennek a közönségre való, várható hatásaival. Én tudok védekezni, és végeredményben nem számít, hogy mit nézek esténként. De jogom van, sőt mi több kötelességem, hogy publicistaként aggódjak azért a lelki „táplálékért”, amit – talán nem figyelmeztetett – polgártársaimnak tálalnak addig, amíg meg nem mérgezik őket. Számomra nem mindegy, hogy mit tálalnak fel „fogyasztásra” gyermekeimnek, szomszédaimnak és mindenkinek, akit ezzel a homályos, de igen jelentős szóval jelölnek meg, hogy „szavazótábor”. Ők szavaznak és döntik el ezáltal, hogy kik vezetnek majd engem. És ha elméjüket eltompítják fércmunkákkal, tönkreteszik durva manipulációval és átjáróházi trágársággal, félelem tölt el a választásukért, melytől függ az én jövőm is. Röviden: ha megmenekülök a tűzvésztől, nem titkolhatom el a körülöttem levőktől, hogy a tömbház, ahonnan kiszabadultam, ég. Ha előfordul, hogy a giccs nem sebez meg, nem színlelhetem azt, hogy nem látom, és nem tehetem meg azt, hogy ne jelezzem ezt a még nevelhetőknek.

A „metafizikus” érvelés: a „reális” nem egyszerűsíthető le az élet és a kultúra magasztos dolgaira. Az összevissza keveredés létezik, és az újságírás környékén van az erődítménye. Ez igaz. Létezik a tetem bűze, létezik az, amit a részeg ember kihányt, az ostoba nevetés, a káromkodás, a magamutogató, a pedofil, a rabló és a szadista. Hogy szóba se hozzuk a faragatlan embert. De itt van körülöttünk minden, minden mennyiségben. Nem lenne rossz, ha a tájékoztató és szórakoztató adásokban kaphatnánk egy kis gyógyító szünetet, egy lélegzetnyi erőt adó friss levegőt. Így az a tény, hogy a reális világ határtalan, és hogy minden viselkedési mód „jogos”, nemsokára megengedi számunkra, hogy saját birtokunkat árnyékszékké alakítsuk (román szójáték – a fordító), és a kényelem kedvéért az utcán alsógatyában járjunk. És ez csak a kezdet lenne.
 

Andrei PleŞu
Megjelent az Adevărul napilap 2013. január 14-i számában. Fordította: Kiss Ferenc