Rideg profizmus

Lenne mondjuk egy hatalmas, az életem szoftverét irányító billentyűzet, hogyha valamit igazán tervszerűen csinálok – mint a sikeres emberek – akkor a Ctrl–S billentyűkombináció alkalmazásával le tudjam menteni ezt a precizitást, hogy onnantól kezdve ugyanazt a dolgot ugyanolyan tervszerűen és pontosan tudjam végrehajtani életem végéig. Vagy lenne egy kapcsoló valahol a tarkómon, amelynek segítségével szüneteltetni tudnám a vágyaimat, amíg valamely fontos dolgot pontosan és tervszerűen véghezviszek, mint a profik. Vagy, ha ezek nincsenek is, legalább lenne egy szerkezetem, amellyel meg tudom állítani az időt egy időre (micsoda paradoxon!), amíg kedvemre öntözgethetem a lelkem pecsenyéjét mindenféle földi hívságok fűszeres és zsíros páclevével – mint a zene, egy-két jó gondolat egy jó könyvből, festmények, jó filmek megtekintése, szép nők… vagy talán ne is folytassuk –, majd, amikor kellőképpen feltöltődtem, visszakapcsolhatom a világegyetemet, és élhetek úgy, mint az unalmas, sikeres emberek, hülyére keresve magam, minden dolgommal időben elkészülve, mint egy kivasalt skatulyamajom. Lehetne egy nagy serpenyő, amiben ropogósra süthetem magam, hogy elpárologjanak elvárásaim és igényeim, ne gondoljak borra, nőre, mint Ady, ne gondoljak arra, hogy mért nő a fű, mint Babits, ne gondoljak arra, hogy milyen volt szőkesége, mint Juhász Gyula, és legfőképpen ne gondoljak arra, hogy hol van a tavalyi hó, mint Villon. Vagy mondjuk legyen egy szobányi tér, ahol egy pillanat alatt megtörténik a csoda: azonnal átélsz egy rakás szépet anélkül, hogy keresni kéne, hogy meg kéne érte küzdeni, hogy meg kéne érte szenvedni, egyből megvan az élmény, mint egy intravénás injekció, és aztán már mehet is tovább az élet meg a munka. De sajnos nem találták még fel az instant szépet, amire csak forró víz kell, és kész az élmény, az elvonókúra pedig túl nagy áldozattal járna, úgyhogy marad az, hogy továbbra sem élek terv szerint, így az életem fele rohanás, a másik fele pedig bűntudattal elegyített gyönyör.
Mondják, hogy jó kritikus csak az lehet, aki tökéletesen alkalmatlan az alkotásra, így befogadóként egész tud lenni. Mert egyszerre játszani a pálya mindkét térfelén nagyon nehéz. Ilyen értelemben, aki pontosan fel tudja mérni és ki tudja küszöbölni az élete „hibáit”, az valójában nem tud élni sem. Itt vannak a rideg profik, a menő üzletemberek, a sikeres szakemberek, akik pontosan megszerkesztett napi tervet dolgoznak ki, előre tudják, hogy a hónap bizonyos napjának bizonyos órájában mit fognak csinálni, és tényleg pontosan azt teszik az életük minden percében, amit elterveztek, illetve amit kell. A pénz meg csak gyűl, működnek az óriási gyárak, tucatszám köttetnek a milliódolláros üzletek, a legjobbaknak még a haláluk dátuma is előre be van jegyezve a határidőnaplóba. Sőt talán a házvezetőnőt is előre bejegyzett terv szerint szidják össze, amiért maradt egy porfolt a bécsi zongora alatt, amelyen soha senki nem játszik, vagy amiért maradt egy ránc a patyolat ingen, ami ki volt készítve az aznapi megtervezett napra.

A profik sohasem tévednek, ha mégis, akkor magabiztosságuk rejti el az apró botlást, sosem cselekszenek fölösleges dolgokat, nem futnak ki a határidőkből, nem fáradnak bele az unalmas rutinéletbe, olyanok, mint a jó tanulók a tűzriadópróbán: mindig időben kijutnak. A reggelit mindig pontosan kezdik, és pontosan végzik még a nagydolgukat is, a zuhanyzás sosem tart három percnél tovább, sohasem kerülnek dugóba munkába menet, mintha még a forgalmat is irányítani tudnák. Nem érzékenyülnek el, nem fáradnak el, mindig időben fekszenek és időben kelnek, nem betegszenek meg, nem gondolkodnak fölösleges dolgokon, nem kerülnek kínos helyzetbe, nem izzadnak még kánikulában sem, nem szuvasodik a foguk, nem húzódik meg a lábuk, nem kattog a térdük, nem nevetnek a vicceken, nem ugatnak rájuk a kutyák, nem áznak meg az esőben, nem fekszik el a hajukat, nem lépnek a fűre, nem gurulnak dühbe, nem keserednek el, nem gyűrődik meg a kabátjuk, nem megy por a szemükbe, nem ragad szösz a köldökükbe. Ők azok, akik az első sorból nézik az élet nagy koncertjét, mert mindenkit félre tudnak lökni az útból.

Kéne egy gyógyszer – napi két kapszula reggel és este – ami minden tulajdonságot pótolna bennem, ami hiányzik ahhoz, hogy rideg profi lehessek. Készítenék egy nagy tervet az életemre, minden percét szépen beosztva, tervszerűen ébrednék, terv szerint feküdnék, tervszerűen éreznék, gondolkodnék, ürítenék, ennék, öltözködnék, kikapcsolódnék, halnék. Sosem lennék beteg, sosem futnék ki a határidőkből, sosem álmodnék semmit, sosem gurulnék dühbe, sosem keserednék el, nem ugatnának rám a kutyák, nem áznék meg az esőben, nem szuvasodna a fogam, nem feküdném el a hajamat, nem gondolkodnék fölösleges dolgokon, nem kerülnék kínos helyzetbe, nem izzadnék meg kánikulában sem, nem szuvasodna a fogam, nem húzódna meg a lábam, nem kattogna a térdem, nem nevetnék a vicceken, nem ugatnának rám a kutyák, nem gyűrődne meg a kabátom, sosem zuhanyoznék három percnél tovább, munkába menet nem kerülnék dugóba, nem élnék, slussz. Olyan lennék, mint egy gyémántutánzat: nem igazi, de legalább szép. Mivel azonban sohasem tudtam tervszerűen és unalmasan élni, lassan be kell látnom, hogy ez már nem nagyon fog változni. Így kénytelen vagyok megtölteni az életemet szebbnél szebb dolgokkal, hogy kiengeszteljem magam, amiért nem vagyok olyan sikeres, mint a vérbeli profik. Egye fene – gondolom, végtére így is lehet élni. Az olvasó meg úgysem veszi észre, hogy késve adtam le a tárcát.