Riadó

Kicsit nehéz fejjel kecmergett le az ágyból, az olvasólámpa parányi fényénél még egyszer a telefon képernyőjére pillantott. Valóban fél hat. A félhomályban belebotlott az íróasztala mellé vagy két hete letett Magyar Értelmező Kéziszótárba, majd az ajtó sarkához ledobott táskájába, de nem mérgelődött, inkább igyekezett, hogy feszülő hólyagjából kiengedje a nyomást. Amikor ezzel megvolt, hideg és friss vízzel mosakodott meg úgy, hogy az enyhe sörmámornak minden maradéka pillanatok alatt elillant. Fogat még nem mosott, mert azt a reggeli és a feketekávé és a szál cigaretta után szokta, hogy a lehelete buszon, trolin, taxiban, egyáltalán mindenütt és mindenkoron friss és üde legyen.

Azért ébredt ilyen korán, mert advent van, második vasárnap, és a kora reggeli misét semmiképp sem akarta kihagyni. Azért szerette mindig a hajnali miséket, mert ezekre nem akárki megy, hanem a valóban őszinték. Mert ezekre nem azért mennek az emberek, vagy azok elsöprően nagy többsége, mert rájön, hogy jé, karácsony vagy virágvasárnap vagy húsvét napja van, és akkor illik megmutatnom magam a pap előtt. Hanem azért, mert csendben és őszintén valóban fel akarják tárni a lelküket Isten előtt, még mielőtt a civilizáció napi szennyadagja utcán, járdán, úton és útfélen ostrom alá venné őket. És a főtéri jégpályáról sem bömböl be a zene, s főleg a nagydob hangja.

És még azért is szerette ezeket a hajnali csendes és meghitt miséket, mert ezeket nem zavarják a bejárati ajtót csapkodó, a zsebtelefonjukat bekapcsolva hagyó, ráadásul még a fényképezőgépeiket is kattogtató otromba és érzéketlen és egyszerűen surmó turisták. Még otthon, szülőfalujában megtanulta és megszokta a misék szentségét, mert ott úgy szokás, hogy senki nem jön-megy, nem fényképez, és nem izél a zsebtelefonja.

Felöltözött, majd a konyhában két szelet kenyérre vajat kent. Szalámi- és paradicsomkarikákat rakott rájuk, majd összeborította. Öt óra harminchétkor az utolsó morzsát is bekapta, a feketéjét kitöltötte, és rágyújtott. Öt negyvenkor elnyomta a csikket. Indult volna fogat mosni, de a konyhaajtó nem akart kinyílni. Előbb csak finoman próbálgatta a kilincset, majd a vállával nyomta a nyílót, mindezt csak óvatosan, nehogy zajt csapjon, és vasárnap ilyen korán felköltse a szomszédokat. Az ajtó sehogy sem engedett. Egyre keményebben és mérgesebben feszült, majd ugrott neki vállával, végül lábbal rugdosta. Semmi. Öt ötvenhatkor megint rágyújtott.

Tudomásul vette, hogy a hajnali szentmiséről ezúttal lemarad, de azért mégiscsak ki kellene jutni innen valahogy. Míg egy utolsó füstöt kifújva a csikket elnyomta, mérge alábbszállt, s immáron higgadtabban mérte fel a helyzetet. A negyedikről nem lehet kilépni az ablakon, kést, villát, ollót vett elő tehát, de valamennyi elgörbült, és az ajtó továbbra sem akart szót fogadni. A zsebtelefon! Megvan! – villant agyába, és máris tárcsázta a barátnőjét.

Ildikónak sem jutott eszébe más, mint a száztizenkettes. Hívd a száztizenkettest! A diszpécser háromszor is visszakérdezett, hogy nem valami idétlen móka áll-e a hajnali hívás mögött. De nem. Meggyőződött, hogy valóban nincs tűz, sem csőtörés, sem menynyezetomlás, csak az ajtó egyszerűen nem engedelmeskedik, és a fiatalember a konyha foglya. Riadó! Negyed hét körül villogó és vijjogó tűzoltókocsi verte fel a lakónegyed csendjét. Vezényszavak pattogtak, létrák csattogtak. Egyre több álmos blokklakó bambult kíváncsian, hogy: Mi van, hol ég, mi ég? Semmi, hála istennek! Hát akkor? A szomszéd bent rekedt a konyhában.

Ez az információ indult végig az utcán, mire többen kiszaladtak, csak úgy, papucsosan, hogy: Hol lóg a pasas az ablakon? Nyissa ki a konyhaablakot! Nem megy, és különben is tériszonyom van… Akkor dobja le a kulcsot! Nincs nálam, az előszobában lóg… A mentők az erkélyhez költöztették a létrát. Egy fekete sisakos úgy mászott fel rajta, mint a macska. A bakancstalptól az erkélyajtó zárja miszlikbe szakadt. Jó reggelt – toppant be a fekete sisakos. – Fiatalember, ez a konyhaajtó befelé is nyílhat.