Rendhagyó történelem

Ceauşescu politikai és földi pályájának befejezése majdnem egyazon napra esett, ő ugyanis 1989. december 22-én futamodott meg, s három napra rá, karácsony első napján ítélték halálra és lőtték szitává egy târgoviştei kaszárnyában. Mindezek tények ugyebár, amelyeket az iskolában is tanítanak.
Minap Ceauşescu egyik tábornokát, az 1989. decemberi temesvári felkelés vérbe fojtására annak idején éppen a kommunista diktátor által társaival együtt kirendelt, és jogerősen börtönre ítélt Mihai Chiţacot kísérték utolsó útjára Bukarestben. Ez is tény ugyebár, amit egyszer majd valószínűleg tanítani fognak az iskolákban.

Azt viszont nem tudom, hogy a tananyaghoz hozzátartozik-e majd az a háttér, amely nélkül a közelmúltnak például eme három szereplőjét akár pozitív figuraként is megőrizheti emlékezetében a gyanútlan utókor. Ha jól emlékszem, néhány éve egy magyarországi felmérésből kiderült, hogy a megkérdezettek Kádárt a harmadik legalkalmasabb államférfiként jelölték meg a mindenkori (?) magyar személyiségek/politikusok közül. Nem is olyan régen, alig pár hónapja hasonló, ezúttal romániai felmérésen Ceauşescut hasonlóképpen magas népszerűségi mutatóval illették a megkérdezettek.

Mondván – mint gyanítható: a Kádár esetében is a magyarországiak –, hogy rátermett vezető volt, mert az országban rend volt, mert voltak munkahelyek és állami lakások. És így tovább. Na persze, korlátlan hatalommal felruházott fegyveres alakulatokkal, úgymint hadsereggel, milíciával és politikai rendőrséggel körülbástyázva nem is volt olyan nehéz ügyelni – vagy ellátni – a nép baját. S hogy akkor bezzeg nem volt ennyi tekergő… Dehogynem voltak! Csak azok jól megfizetett pártaktivisták és titkárok és titkárocskák és milicisták és szekusok voltak. És katonatisztek is, akik a bőrünkön játszadozták a katonásdit, felkészítve minket a soha el nem jövő, kész röhej: voltaképpen nem is létező ellenséggel szembeni honvédelemre.

A minap eltemetett Chiţac is ezek közé tartozott. Na persze, hogy a temetésén a sajtó is ott volt. Nem mindennap temetnek tábornokot, még ha a temesvári felkelés vérbefojtási kísérletével kapcsolatos perben mindamellett, hogy börtönre ítélték, le is fokozták közlegénnyé az utolsó útjára kísért elhunytat. „Kiváló katona volt: szigorú, határozott. Beosztottja voltam, lerovom előtte a kegyeletemet” – állt televízió-kamera elé az egyik.

„A mai senkiháziakhoz képest nagy formátumú államférfi volt” – így a másik. S a harmadik. Mircea Chelaru tartalékos tábornok, egykori vezérkari főnök nemzetiszín nyaksállal ékítve állt a kamerák elé, oktatván akképpen a mikrofon- és kameraállvány-zsurnalisztákat, s rajtuk keresztül a gyanútlan és feledékeny jelenkort, hogy a temesvári vérontásért felelősségre vont tábornok kolléga elítélése jogi balfogás volt, merthogy létezik olyan, mint hazafiság, katonai becsület, s egy tábornokkal szemben hogyan is ítélkezik egy mulandó jogszabály. Tetszenek érteni, ugyebár, hogy ezekhez képest mit számít az 1989 decemberében Temesváron – és másutt –, vagy például 1990 júniusában a bukaresti Egyetem téren éppen Chiţac belügyminisztersége idején kiontott vér? És az agyonlőttek vagy a bányászok és karhatalmiak által agyonvertek élete? S mert a temetési szertartás – mint elhunyt emberrel szembeni utolsó tiszteletadás – lévén mellékes, Chelaru tábornok folytatta előadását ajánlva a sajtósok és a jelenkor figyelmébe, hogy idén van a trianoni béke kilencvenedik évfordulója, azzal kéne inkább foglalkozni.

Két öreg szólt közbe csupán. Egyik, hogy csak lassan a testtel, mert 1990 júniusában őt is és gyermekét is pont a most hősként magasztalt elhunyt tábornok katonái agyabugyálták el az Egyetem téren, a másik, hogy aláírásokat gyűjt a nyugdíjtörvény ellen. Előbbit lehurrogták, utóbbinak szó nélkül aláírtak. A temetésnek vége lett, a rögtönzött sajtótájékoztatónak is. És a tábornokok elsiettek. A bankba. Azt mondták, hogy könyvbemutatóra.
Ajánlom Emir Kusturicának. Forgatókönyvnek.