2013. március 01., 08:522013. március 01., 08:52
Az 1989-es fordulatot követően, még a Năstase-kormány idején vetődött fel a régiósítás gondolata, de a kivitelezést egészen 2011-ig elhalasztották, amikor Traian Băsescu államelnök és a Boc-kormány ismét napirendre tűzte a kérdést. Ugyancsak 2011-ben a frissen létrejött USL előállt egy általa kidolgozott átszervezési koncepcióval, amelyet – mivel ma parlamenti többséggel rendelkezik – akár meg is valósíthat ebben az esztendőben.
Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) elnök, kormányfő és Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes nyilatkozataiból sejteni lehet, milyen forgatókönyv szerint zajlik majd le a régiósítás. Idén szeptemberben vagy októberben írják ki az alkotmány módosítására vonatkozó népszavazást, amely alapján új rendelkezések mentén lehet új, jogi személyiséggel rendelkező területi-adminisztratív egységeket létrehozni, amelyek magukba foglalják majd a mostani megyéket, a megyei jogú városokat (municípiumokat), a városokat és a községeket. A 2013-as év végéig a parlamentnek ki kell dolgoznia a régiósítás módszertanát.
Ebben a folyamatban nyolc régiót kívánnak létrehozni, amelyek területe megegyezik a mostani fejlesztési régiókéval. Az új régiókat ún. regionális tanácsok irányítják majd, amelyek élén egy régióelnök vagy kormányzó áll. A testületet és annak elnökét/kormányzóját a régió polgármesterei választják maguk közül. A kormány és a megyei önkormányzatok kompetenciával rendelkeznek a későbbiekben a régiók vezetésében, értve ez alatt bizonyos funkciók leosztását és a regionális adminisztráció személyi állományának kiválasztását. A jövőben a regionális tanácsok régiófejlesztési határozatokat bocsátanak ki. A régión belüli kisebb községeket összevonják.
Túl azonban a különböző elképzeléseken, terveken és vitás részleteken, amelyek a helyi vezetők és az adminisztráció, illetve a helyi befolyásoló tényezők hangadói és a mostani kormánykoalíció közt felmerülnek, léteznek az Európai Unióban bizonyos területi-közigazgatási módszerek, illetve egyes tagállamokban is vannak működő modellek – például Lengyelországban –, amelyek kitűnően beváltak.
Románia lemaradt a területi átszervezésre vonatkozó kötelezettségek terén, ez idáig még nem csatlakozott a Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrájához (Nomenclatorul Unitaţilor Teritoriale de Statistica, eredetileg Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques, innen a NUTS rövidítés). A 8 régióra való felosztás a NUTS-2 szintnek felel meg, amely az EU-ban minimum 800 ezer és maximum 3 millió fős lélekszámú területi egységnek felel meg. Az európai közigazgatási előírásrendszer egyéb közigazgatási szinteket is előír, a NUTS-1-et, amelyben 3 és 7 millió közötti a lakosság (Romániának négy ilyen régiója van), és a NUTS-3-at, amely a mostani romániai megyék szintjének felel meg. Egy 2009-es parlamenti dokumentum tanúsága szerint Romániában kormányzati szinten csak 2006-ban tudatosult, hogy meg kell állítani az ország különböző régiói közötti szétfejlődési folyamatot.
Példaként említhető, hogy Észtország és Bulgária már 2003 óta hozzálátott a régiók közötti különbségek felszámolásához, a problémára kiemelt figyelmet fordított 2004-től Lengyelország, 2005-től pedig Szlovákia is. „A pénzügyi keretek szétosztásában fontos szerep jut a helyi közösségek képviselőinek. Minden európai államban a kohéziós közösségi politika fő célja az, hogy a bevételeket és a kohéziós alapokat a különböző területi közösségek közti különbségek felszámolására használják fel oly módon, hogy megszűnjenek e régiók közti érdekellentétek is” – áll a területi szervezésről szóló 2011-es parlamenti tanulmányban. Ez a tanulmány négy különböző szervezeti modellt különít el. Ezek az egymástól különböző modellek egyébként kihívást jelentenek az egész Unió számára, hiszen pillanatnyilag is működnek.
1. A napóleoni állammodell Franciaországban, Spanyolország, Olaszországban, Görögországban, Kelet- és Közép-Európában van jelen. Ezek az államszervezeti modellek a központosított hatalomra, a homogén kiegyensúlyozottságra és a szimmetriára épülnek.
2. A német modell Németországban, Ausztriában és Hollandiában működik. Ez a modell – az erős állam mellett – elismeri a köztes hatalmi entitást is;
3. Az angolszász modell főként Nagy-Britanniában működik. Ez a struktúra nem ismeri el jogi személyként az államot.
4. A skandináv modellt Svédország és Finnország alkalmazza. Átveszi ugyan a franciáktól a napóleoni közigazgatási rendszer és államszervezés egyes elemeit, de az egységes és homogén államot valamelyest decentralizáltabb formában rendeli működni.
Valamennyi EU-tagállam kétszintű területi szervezettséggel bír (például Ausztria, Magyarország, Írország, Hollandia, Portugália, Nagy-Britannia, Svédország), néhány ország azonban háromszintűvel (Németország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország). Utóbbi államok viszonylag nagy kiterjedésűek, a területi közösségeknek széles hatáskörük van, és egyik területi egység sem alárendeltje a másiknak. Legtöbb esetben a régiók létrejötte együtt járt a decentralizációval, ami maga után vonta, hogy az adók begyűjtése és a források elosztása a kormánytól a helyi szintű vezetés hatáskörébe került. „Több európai államban a decentralizációs folyamat együtt járt a régióátszervezéssel, ezáltal gerjesztve a regionális szintű területi átszerveződést is (Csehország, Szlovákia, Dánia, Szlovénia), vagy felerősítette a helyi szintű, korábban is létező autonómiákat (Németország, Spanyolország, Olaszország, Franciaország és Lengyelország). A régiósítás a frissen csatlakozott tagállamokban (Magyarország, Litvánia, Románia) új próbálkozáshoz, illetve újabb kihívásokhoz szolgáltat lehetőséget” – írja a decentralizációról szóló román parlamenti tanulmány.
Romániához képest Franciaországnak háromszor népesebb a lakossága, amely 26 NUTS-2-es szintű regionális struktúrákban él (azokhoz hasonló méretűekben, mint amilyeneket Romániában készül létrehozni a mostani kormányzat), viszont ugyanakkor a kétszer népesebb Lengyelországban 16 ilyen régió jött létre. A 38 milliós Lengyelországban a decentralizációs folyamat 1990-ben kezdődött, és átfogta a helyi autonómia biztosításának problémakörét, de ugyanakkor a területi-közigazgatási átszervezés kérdéseit is.
Ennek a reformnak az volt a lényege, hogy jogköröket biztosítson a helyi közösségeknek oly módon, hogy maximálisan eleget tegyen az állampolgárok elvárásainak, ugyanakkor hozzáférést biztosítson az európai forrásokhoz. A tulajdonképpeni területi-közigazgatási átszervezés 1999-ben kezdődött és a regionális politika fejlődését szolgálta. Három közigazgatási szintet hoztak létre: községi (gmina), járási (powiaty) és regionális vajdaságit. E folyamat kezdetén olyan nehézségek mutatkoztak, amelyek forrása a regionális fejlesztési stratégia, a megfelelő pénzügyi politika hiányából és az elégtelen finanszírozásból fakadt. 1999. január 1-jétől 16 új régió határait szabták meg, amelyek megfeleltek az önkormányzatiság európai módszertanában a NUTS-2-es szintnek oly módon, ahogy a román Demokrata-Liberális Párt (PDL) elképzeli (jóval kevesebb területi egységgel azonban, hiszen Romániában 16 millióval kevesebben élnek, mint Lengyelországban).
Másfél év múlva aztán a lengyel kormány sürgősségi rendeletet bocsátott ki, amelynek hatására egy ideiglenes NUTS-rendszerben 2489 község (gminas), 373 járás (powiaty), 44 járásközpont (powiaty) és 16 tartományrégió (wojwództwo) szerveződött. Minden szintnek saját és ráruházott jogköre van, amelyeket törvény szabályoz és biztosít. A községeket, városokat, sőt a 100 ezer főnél népesebb városokat is tanácsosi testület és egy végrehajtó bizottság vezeti a polgármester irányításával. A járások lélekszáma is 100 ezer körüli. Lengyelországban 65 város rendelkezik halmozott jogcímekkel, azaz egyazon időben községi és járási hatáskörrel. A tartományt (régiót) is tanácsosi testület és végrehajtó bizottság vezeti elnökkel az élén. Ezek a tartományok a legnagyobb közigazgatási egységek, összesen 16 van belőlük Lengyelországban. Vezetési struktúrájuk magában foglal egy adminisztratív testületet (sejmik wojwodsky) és egy végrehajtó tanácsot, amelynek élén egy marsall áll. Ezen vajdaságok területe 9 412 és 35 589 km2, lakossága pedig 1 000 061 és 5 130 000 közötti.
Az európai alapok lehívása érdekében a területi-adminisztrációs átszervezés szükségességéről pártállástól függetlenül jobbára minden romániai politikus egyetért. Egyébként a kis- és közepes vállalatok számára létrehozott, a Gazdasági Versenyképesség Operatív Programjához tartozó források felhasználásáról a Ponta-kormány úgy döntött, hogy az ezekkel való gazdálkodás feladatát máris a Regionális Fejlesztési Ügynökségekre bízza, amelyeket a megyei tanácselnökök felügyelnek. A gyenge gazdasági hatékonyság, a kevés befektetői tőke, az uniós finanszírozású projektek kivitelezéséhez a helyi önkormányzatok rendelkezésére álló, viszonylag szerény önrész miatt ajánlatos, hogy összevonják a hozzájárulók erejét, hogy minél több kezdeményezést valósíthassanak meg.
Az EU a befektetési hajlandóság koncentrálása mentén halad, s az infrastrukturális beruházások prioritása, például a közműépítés – vagy bármely más jellegű jelentős projektek – mindig élénk vita tárgyát képezik helyi szinten. A források minél kisebb körzetekbe való leosztása valóban hatékonyabb, de bizonyos esetekben akár meg is növelheti a kiadásokat – több helyi forrást kell ráfordítani –, s ez a sajátosság akár ki is tolhatja egy-egy megvalósítás kivitelezési határidejét. A lengyel megoldás – végső soron – a források viszonylagos koncentrálási lehetőségét és a helyi szereplők részéről a ráfordított önrész csökkenését is feltételezi.
Abban az esetben, ha nem ún. „vegyes” régiókat hoznának létre, amelyek fejlett és kevésbé fejlett régiókat foglalnak magukba, akkor „gazdasági purifikációs folyamat” zajlik le, amelynek eredményeként kizárólag fejlett/gazdag és elmaradott/szegény zónák jönnek létre, amely között a későbbiekben soha nem számolhatók fel a különbségek. Ebben az esetben a legérzékenyebb probléma az infrastruktúra fejlesztése, amely feltételezi, hogy egy földrajzilag kiterjedt területen azonos vagy hasonló anyagi keretek felhasználásával egymással kompatibilis, megfelelő színvonalú kommunikációs csatornák jöjjenek létre. Hogyan képzelhető el a Moldva és Erdély közti kapcsolatok erősödése/fejlődése, ha az utak az ország legszegényebb vidékén, Hargita és Kovászna megyén keresztül vezetnek?
Egy másik veszély a „gazdasági centrifuga jelensége”. Mircea Coşea közgazdász 2011-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy Romániában a gazdaságilag fejletlenebb megyék száma nagyobb, mint a fejletteké. Ennek következtében azokban a régiókban, amelyek kevésbé fejlett vidékeket fognak felölelni, a fejlődés vissza fog esni. Coşea szerint ez a „gazdasági centrifuga” azt okozza majd, hogy az üzleti szféra, a befektetői tőke és a termelőerők oda összpontosulnak, ahol hatékonyabban működhetnek. Ez a folyamat immár meg is kezdődött Romániában, hiszen előszeretettel alapítanak román állampolgárok és gazdasági tényezők cégeket Bulgáriában és a Moldovai Köztársaságban. Gyakorivá vált a romániai személygépkocsik bulgáriai bejegyzése, és ez a folyamat még inkább erősödni fog, mert ezek a régiók egyre inkább elszegényednek, és leszakadnak a szomszédos vidékektől. „Azt kockáztatjuk, hogy a befektetések zömét más országokba helyezik át” – következtet Coşea.
A harmadik kockázat a források egyenlőtlen eloszlása a régiók között. Theodor Stolojan volt miniszterelnök hívta fel a figyelmet arra, hogy Romániában gyakran megfigyelhető a forrásoknak a központ felé áramlása. Ily módon valószínűsíthető, hogy az a nyolc megye, ahol a majdani régióközpontok szerveződnek, magukhoz vonják a régióba tartozó megyék forrásait a szomszédok kárára. „Máris kialakult pár fejlődési pólus az országban, amelyek elszívják a forrásokat, s főként a jól képzett munkaerőt – a fővárosról, Konstancáról, Jászvásárról van szó –. Tehát az aggodalom jogos, gazdaságilag minden attól függ, hogy a szabályozás során felszínre kerülnek-e azok a szempontok, amelyek majd megfelelően járulnak hozzá a források hatékony és arányos elosztásához. Ha ez nem sikerül, regionális szinteken is a központok felé áramlanak majd a források” – hívta fel a figyelmet Stolojan még 2011-ben.
A PSD és az USL vezetőinek nyilatkozatain kívül a koalíció liberális tagpártja (PNL) részéről egy törvénytervezet is nyilvánosságra jutott. Ezt a projektet hivatalosan senki nem erősítette meg, ellenben máris tiltakozást váltott ki a szociáldemokratáknál. A vita tárgyát elsősorban az képezte, hogy a nyolc régióközpont kijelölésekor figyelmen kívül hagyják az olyan erős és nagy hagyományokkal rendelkező városokat, mint Jászvásár, Brassó vagy Konstanca, ellenben „kedvezményezett” szerepet szánnak Piatra-Neamţnak, Gyulafehérvárnak vagy Brăilának.
A tervezetben szereplő régiók: Bukarest és Ilfov megye régió Bukarest székhellyel; központi régió: Fehér, Brassó, Kovászna, Hargita, Maros és Szeben megyével, Gyulafehérvár központtal; északnyugati régió Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megyével, Kolozsvár központtal; északkeleti régió Bákó, Botoşani, Neamţ, Iaşi, Suceava és Vaslui megyével, Piatra-Neamţ központtal; nyugati régió Arad, Krassó-Szörény, Hunyad és Temes megyével, Temesvár központtal; délnyugati régió Dolj, Olt, Vâlcea, Mehedinţi és Gorj megyével, Craiova központtal; déli régió Argeş, Călăraşi, Dâmboviţa, Giurgiu, Ialomiţa, Prahova és Teleorman megyével, Călăraşi központtal; délkeleti régió Brăila, Buzău, Konstanca, Tulcea és Vrancea megyével, Brăila központtal.
Claudiu Zamfir és Marin Pană tanulmánya 2013. február 6-án látott napvilágot. Fordította: Simó Márton
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok