Regényszünet

Magyarul tizenegyedik, ugyanabból a tömbből faragott regényét ugyanolyan lelkesen olvastam, mint az előzőeket – noha az elbizonytalanodók közül a fanyalgók közé kezdek átpártolni már. Ugyanis Saramago egy ideje egyre szemtelenebb példázatokat ír, s egyre inkább el is téved ezek között. Ilyen remek mesélőnek, aki A kolostor regényét, a Kőtutajt, a Minden egyes nevet, a Ricardo Reis halálának évét írta, vajon mi szüksége van politikai szatírát-pamfletet (Megvilágosodás), a sci-fiben is már ezerszer ötletesebben megírt katasztrófaregényt (Vakság) vagy épp elég naivul filozofáló ellenutópiát (A barlang) írnia? Mindegyik jó ötletekre épül, s a beszédmódjukban is van valami zseniális, csak valahogy mégis elcsúsznak a dolgok – a didaktikus példázatosság érezhetően nem a terepe, akárhogy erőlködik. Magasan a mérce – nem lehet megalkudni közhelyek közhelyes kimondásával. Az emberek gonoszak, a kormányok ostobák, gőgösek, az egyházak pökhendiek, a plázák rosszak, értéktelenek – ugyan kinek nincsen ilyesmi készen az apparátusában a szépirodalmat olvasók között? Saramago nem tud újat mondani ezekben a szövegekben, de úgy látszik, elégedett az ismételgetéssel is. Én meg nem.

Jelen, portugálul 2005-ben megjelent regénye két kedvelt eljárását egymás mellé helyezve mondja el közmondásosan mágikus-realista történetét: az arctalan hatalom szatirikus rajzának kivonatos elbeszélésében s aztán a kisember szorongó kisvilágának mikroleírásában. Az előbbivel újabban szokott próbálkozni, szerintem nem nagy sikerrel, de az utóbbival hatalmasakat szakított már. Megpróbálkozott az összefűzésükkel a Megvilágosodásban, nem nagyon ment, úgyhogy itt egyszerűen egy borító alá helyezi a kettőt: két, vékony szálon egymás mellé illesztett kisregényről beszélhetünk (méghozzá Saramagótól végképp szokatlanul kicsiről – ez az eddigi legkeskenyebb könyve), legalábbis nekem szétválik középen a szöveg. Mindkét fél (kisregény) nagyon jó ötletre épül, és egyenletes, magas színvonalú a nyelvi kidolgozottság. De igazából nincs kitalálva az egész, nagyon bizonytalan és esetleges vonalvezetésű a történet, a lezárás pedig olyan a könyv mindkét felében, mintha a szerző maga is lemondott volna róla, s mihamarabb túl akart volna esni az egészen.

A halál kivonul egy tízmilliós országból újév napján. Akkortól kezdve nem hal meg senki. Sem a nagyon öregek, sem a haldoklók, sem az öngyilkosságot megkísérlők, sem a máskülönben végzetes balesetet szenvedők, de még az életképtelen újszülöttek sem. Igaz, hogy élni nem élnek, de sehogyse bír megállni a szívük. Saramago szatírájában azt vizsgálja, mit tud kezdeni az ember, az egyház és az állam a halhatatlansággal. Az ember – meg akar halni. Az állam – kétségbeesik a nyugdíjak, az öregotthonok, a kórházak miatt. Az egyház – imádkozik, hogy „álljanak helyre a dolgok”, mert ha nincs halál, ugyan mit lehet prédikálni a túlvilágról. Az ontológiai csoda így válik átokká a napi pragmatizmus szintjén. Az egyházról és a kormányról szóló maró gúny ma már kevésnek tűnik ahhoz, hogy szórakoztassa az olvasót. Akkor már inkább a jobbnál jobb ötletek, mint például a halálozási feketepiac a mapphiának nevezett maffiával, amely valósággal közfeladatot lát el a halálos betegek határokon való átcsempészésével (és akkor megint egy közhely a mapphiával lepaktáló kormányról). Merthogy a többi országban nincs „szünet”. A regény ugyan tagadja, hogy mindenkinek saját halála lenne, de a nemzeteknek megvan a maguké. Például egészen konkrétan elhangzik, hogy a franciáké más halál, másik kaszás jár arra, mint regényünk meg nem nevezett országában. Mindez nagyon ütős tragikomédiává sűrűsödhetne, de a halál, látva az emberek lehetetlen helyzetét, egyszercsak viszszatér – és ezzel elszúr egy jó regényt. Akkortól kezdve a kaszás jellegzetes lila levelekkel mindenkinek üzen, egy héttel végzetes látogatása előtt. És itt kezdődik a másik regény, amelynek alapötlete, hogy ugyanis van egy bizonyos személy, akitől a halál levele folyton visszaérkezik a feladóhoz, megint csak jó ötlet. Magában.

Van abban valami mélyen nyugtalanító, hogy a regény második felében maga a halál a főszereplő, szó szerint: a kaszás, úgyis, mint nő, ahogy levelet ír, ahogy ide-oda elküldözi rozsdás kaszáját, adminisztrál, toporog, szerencsétlenkedik – vagyis: emberként viselkedik. Méghozzá kafkai-saramagói szorongó kisemberként. Saramago nem csinál nagy ügyet az egészből, sőt már-már arcpirítóan kicsiny ügyet csinál belőle. A halálmítosz leépítését kétségtelenül sikerrel viszi végig a könyv, csakhogy emellett regényként, méghozzá súlyos mondanivalójú regényként kellene üzemelnie. Ilyesmivel ugyanis, hogy a halál mint főszereplő, illenék kezdeni valamit. Legyek még kekeckedő, főleg majd nyolcvanévesen, Nobel-díjasként. Olvashatjuk persze úgy, hogy Saramago kikezd egy írói pozíciót: a nagyot akaró íróét. A súlyos mondanivalóját díszes palástba öltöztetőét. De nekem valahogy nem megy. Ha ki is kezdi, rosszul.

Az irracionalitásnak kell legyen logikája, még a logikátlanságnak is kell legyen sajátos logikája egy regényben, különben zavarosságnak tűnik az egész. Talán nem igaz ez minden esetben, de a Halálszünet, úgy érzem, sikít valami rendszer után. És nincs neki. A regény második része sajnos tele van zavaró logikátlanságokkal. Saramago bele-belecsapna legnagyobb témájába, az icipici ember történetébe, akivel nem tud mit kezdeni sem élet, sem halál, de valahogy, csak ki kell mondanom, elszúrja a dolgot. Elég kiábrándító a befejezés – gyenge, ötlettelen, szinte bosszantó. Értem én persze, ha valaki embermaszkot ölt, egészen emberré lesz. Na de kedves mester!

Hiába lüktet ott a nagy kérdés, hogy miért halunk meg, és a még nagyobb, hogy ugyan minek is élünk – nem a legszerencsésebben teszi fel ezúttal Saramago. Maximális olvashatóság, nagyon jó ötletek, rossz végigírás – kihagyott helyzet.

Antal Balázs

José Saramago: Halálszünet. Fordította Pál Ferenc. Európa, Budapest, 2007